Azokkal, akik kutyát vesznek, sokszor az a probléma, hogy nem fogják fel, nem mi választjuk kutyát, hanem fordítva: ő dönti el, hogy kihez-mihez vonzódik.

Voltak és lesznek tragédiák, de mindennek ellenére élni kell tovább.

Húsz év múlva az emberek nem fognak már olvasni. Ez így van. Minden idejüket lefoglalják majd a hülyeségek a mobiltelefonjukon.

Azt gondolják, hogy egy író csak lógatja a lábát, holott pontosan akkor dolgozik a legkeményebben, amikor nem csinál semmit. A regényírás olyan, mint egy nyári tábor kezdete. Az író jobbára magányos és csendes napjai hirtelen lármával telnek meg, ahogy egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül betoppan megannyi szereplő, és felforgatja az életét. Egy reggel hatalmas busz érkezik, és zajongva leözönlenek róla, izgatottan, hogy ők kapták meg a szerepet. Az írónak pedig együtt kell élnie ezzel, foglalkoznia kell velük, ételt, szállást kell adnia nekik. Az ő felelőssége mindez. Mert ő az író.

Hogy miért írok? Azért, mert a könyvek erősebbek, mint az élet. Szebben nem is lehetne visszavágni az életnek, mint egy könyvvel. A könyvek szellemünk sérthetetlen falának, emlékezetünk bevehetetlen erődjének a tanúi.