Miközben megóvom a körülöttem lévőket a világ fájdalmas igazságaitól, én magam egy szakadék szélén egyensúlyozom a vékonyka hazugsághálóba kapaszkodva, amelynek egy szála most elpattant.
Kisöreg, a hazugság öl. Ma még csak egy szája van, holnap tíz, holnapután száz, aztán ezer. És mindennap etetni kell a tátongó, éhes szájakat. Etetni újabb és újabb hazugsággal, önmagunkkal. Ez képtelenség. A hazugság felfalja az embert.
A mi társadalmunkban nem szabad hazudni. A hazugság majdnem hasonló az objektív törvényekhez. Függetlenné válik tőlünk, önálló életet él, akaratunktól függetlenül kerül napvilágra, és akkor pusztít, rombol, elsöpör mindent az útjából.
Akaratom ellenére egy hazugságrendszert építettem magam köré, abban a reményben, hogy falain nem törhetnek keresztül a tények. Íme, most itt állok tanácstalanul, védelmi rendszerem falait töri, bombázza az igazság.
A hazugság mindig visszaüt. Váratlanul és mindig akkor, amikor nem számítunk rá. A hazugság függetlenné válik tőlünk, önálló életet él, és úrrá lesz rajtunk. Testünkön, lelkünkön. Félünk és hazudunk. De hogy hazugságaink miatt mások elrohadnak, az már minket nem érdekel. Csak nekünk ne történjék bajunk. Csak mi éljünk nyugodtan.
A világon mindenkink joga van két nagy hazugsághoz. Az egyik jogos hazugság, hogy másnak mutassák magukat a környezetük, vagy az egész világ előtt, mint amilyenek valójában. A másik jogos hazugság, hogy másnak lássák önmagukat, mint amilyenek valójában.
Egy nőnek néha nagy szüksége van hazugságra. A nőknek meg kell magukat védeniük, és a hazugság ebben jó fegyverük. De három olyan személy van, Madame, akinek az igazat kell vallania. A gyóntató atyjának, a fodrásznak és a magándetektívnek.
