Gyerekekkel a napok hosszúak, de az évek rövidek.

Meggyőződésem, hogy legnagyobb örökségként boldog emlékeket hagyhatunk gyerekeinkre.

A magzat. Hiszen ebben a pusztuló testben vakon növekszik egy tapogatózó élet. Közös a sorsuk. Emez még táplálkozik, szív mohón, csakis a növekedés ösztöne hajtja, hogy valamivé legyen, mindegy, mi lenne, mérnök, pap, katona, gyilkos, ember, akármi, de élni akar, szenvedőn és boldogan és összetörten - óvatosan haladt a műszer a láthatatlan fal mentén - míg ellenállásra nem talált, ott elővigyázatosan áttört - most kiemelni - vége. Vége az öntudatlan keringésnek, vége a sohasem szállt lélegzetnek, ujjongásnak, panasznak, növekedésnek, eljövendőnek. Fakó, élettelen húsdarabka csupán, meg egy kevés elcsöppenő vér.

Mert a gyerek a legnagyobb csoda, az élet egyetlen értelme, de ugyanakkor ne csaljuk magunkat, soha és semmiben, s ezért rögtön megmondom neked azt is, nem hiszek benne, hogy a gyerek megoldja két ember között azt, ami lappangó feszültség, elintézhetetlen bonyodalom. De erről kár beszélni.

Aligha van a megvilágosodásnak annál rettenetesebb pillanata, mint amelyben az ember rájön, hogy az apja ember - hús-vér ember.

A gyermekkor neszek, illatok és tarka képek kavalkádja, amely köré a ráeszmélés idővel sötét fátylat sző.

Szép dolog kifaragni egy szobrot és életet adni neki; de még szebb kiformálni egy emberi lelket és megtölteni igazsággal.

A gyerekkor egyik csapdája, hogy azt is érezzük, amit nem értünk, s mire értelmünk megemészti a történteket, addigra a szívünk már mély sebeket hordoz.

A gyermeki lelkesedés olyan ingatag, akár a hűtlen szerető.

Előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.)

Nézz hosszan egy gyerekarcra, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik.

Mi fiatalok, becsületesen, tisztán szeretnénk élni és dolgozni. Vannak céljaink, álmaink, elképzeléseink. Ezekkel a célokkal és álmokkal hagyjuk el az iskolát, és másnap az életben a felnőttek megmagyarázzák, hogy mindazt a szépet, amit az iskolából magunkkal hoztunk, felejtsük el, mert az ott tanult igazságokkal nem sokra megyünk az életben. Néha nem szavakkal magyarázzák ezt nekünk, hanem példamutatással. S ha mi tisztességesek maradunk, az sok esetben a felnőttek romboló példamutatása ellenére történik. A felnőttek, akik a fiatalokat nevelni akarják, előbb önmagukat neveljék meg. A nevelés alapja a példamutatás.

Egy pár éves gyereknek csak reakciói vannak, nincsenek még érvei.

Egy gyermek egyedül a könyvével valahol bent a lélek titkos szobáiban saját képeket alkot, amelyek minden mást felülmúlnak. Ezekre a képekre az embereknek szüksége van. Azon a napon, amikor a gyerekek fantáziája többé már nem tudja megalkotni őket, azon a napon az emberiség szegény lesz. Minden nagy dolog, ami a világban történt, először egy ember fantáziájában történt, és hogy a holnap világa hogyan fog kinézni, nagyrészt annak a képzelőerőnek a mértékétől függ, amit azok birtokolnak, akik éppen most tanulnak meg olvasni. Ezért van szüksége a gyerekeknek könyvekre.

A szülők olyanok, mint a hegyek; a gyerek azzal tölti életét, hogy megpróbál felkapaszkodni rájuk, és nem is sejti, hogy egy szép napon mi játsszuk majd az ő szerepét.