Minden káoszban van kozmosz (ékesség, rend, tisztesség) is, minden rendetlenségben rend is rejlik, s minden önkényben folyton ott a törvény, mert mindaz, ami hat, ellentéten alapszik. Ennek fölismeréséhez a megkülönböztető emberi értelemre van szükség.

Attól tartok, hogy még a megnyilvánult igazságnak is tovább kell fejlődnie. Minden, ami él, változik. Nem kellene megelégednünk a megváltoztathatatlan hagyományokkal.

Tulajdonképp nincs gondolat, amihez ne lehetne hozzászokni.

A tisztesség és becsület minden dolognak hasznára van - a filozófiának is.

A világ, amelybe beleszületünk, durva és borzalmas, de egyúttal istenien szép is. Vérmérséklet dolga, ki mit hisz túlsúlyban levőnek: az értelmetlenséget vagy az értelmet. Ha az értelmetlenség abszolút mértékben túlsúlyba kerülne, akkor magasabb fejlődési fokon egyre nagyobb mértékben szűnne meg az élet értelme. De nem így van - legalábbis szerintem. Mint minden metafizikus kérdésnél, itt is valószínűleg mindkettő igaz: az élet értelem és esztelenség, vagy tele van értelemmel és esztelenséggel. Én pedig aggódva remélem: az értelem kerül túlsúlyba és nyeri meg a csatát.

A valóság csupán illúzió, bár nagyon kitartó.

Ha én nem magamért vagyok, akkor ki van helyettem? De ha én csak magamért vagyok, akkor miért vagyok?

A tapasztalat tehát éppoly világosan tanítja, mint az ész, hogy az emberek csakis azért hiszik magukat szabadoknak, mert cselekedeteiknek tudatában vannak ugyan, de nem ismerik az okokat, amelyek determinálják őket.

Tudni, hogy nincsen cél, tudni, hogy nincs Isten,
Félni, hogy talán még igazság sincsen,
Tudni: az ész rövid, az akarat gyenge,
Hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre.
És makacs reményem mégis, mégis hinni,
Hogy amit csinálok, az nem lehet semmi.
És örülni tudni a nagy megnyugvásnak,
A fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak.

Az emberek azt hiszik, hogy egy fogalomnak nincs jelentése addig, amíg nem definiálták. De könnyen megmutatható, némi logikai megfontolással, hogy ez nyilvánvalóan nonszensz.

A filozófus inkább anatómus, mint orvos: boncol, de nem gyógyít.

Annyi bizonyos, aki egyszer a kritikát megízlelte, örökre megundorodik minden dogmatikai fecsegéstől, mellyel azelőtt szükségből beérte, mert eszének szüksége volt valamire, s jobbat foglalkoztatására nem találhatott.

Gondolkodom, tehát vagyok.

Hogy az ember olyan okok eredménye, amelyek a legkevésbé sem törődnek a céllal, amelyhez viszik őt; hogy eredete, növekedése, reményei és félelmei, szeretete és hite semmi más, mint atomok véletlen együttesének folyománya; hogy sem a szenvedély, sem a hősiesség, sem a gondolat és érzés intenzitása nem mentheti át az egyéni életet a síron túlra; hogy a korok minden munkája, minden odaadás, minden ihlet, az emberi géniusz minden, Napnál csillogóbb ragyogása arra van ítélve, hogy kialudjék a Naprendszer roppant halálában, és az Ember alkotásának temploma sírját lelje egy romokban heverő Univerzum törmelékei között - mindezek a dolgok, ha nem is teljesen vitán felüliek, de annyira közel állnak az igazsághoz, hogy semmilyen filozófia sem remélhet elfogadást, ha elveti őket.

Az én hitvallásomban nincs helye a filozófiának.