A társadalmi folyamatokat alapvetően a szándékolt emberi cselekvések nem szándékolt utóhatásai formálják.

Akik paradicsomot ígértek nekünk a Földön, sohasem teremtettek mást, csak poklot.

Igen, szükségünk van reményre; remény nélkül élni, ez meghaladja az erőnket. De nincs többre szükségünk, és nem is szabad többet kapnunk. Nincs szükségünk bizonyosságra.

Minél hamarabb térünk vissza a törzsi szövetségek hősi korszakához, annál biztosabban jutunk el az inkvizícióhoz, a titkosrendőrséghez és egy romantikus mázzal bevont gengsztervilághoz.

Ismereteink fejlődése lényegében abban rejlik, hogy haladunk a problémáktól a még bonyolultabb problémák felé.

Az emberek azt hiszik, hogy egy fogalomnak nincs jelentése addig, amíg nem definiálták. De könnyen megmutatható, némi logikai megfontolással, hogy ez nyilvánvalóan nonszensz.

Ha nem tudjuk, hogyan ellenőrizzünk egy elméletet, akkor joggal kételkedhetünk abban, hogy van-e egyáltalán valami olyan valóság (vagy valóságos szint), amelyet a kérdéses elmélet leírna; ha pedig pozitíve tudjuk, hogy nem lehet ellenőrizni, akkor kételyeink növekedni fognak; arra gyanakodhatunk, hogy egy puszta mítoszról vagy meséről van szó. Ha azonban egy elmélet ellenőrizhető, akkor ebből az következik, hogy bizonyos fajta események nem következhetnek be; s így az elmélet állít valamit a valóságról.

A racionalitás nem sajátja az embernek, és nem is jellemző rá. Inkább elérendő cél - nem könnyű, ám nagyon behatárolt cél.

Hajlok arra a gondolatra, hogy tudományos felfedezést tenni lehetetlen olyan eszmékbe vetett hit nélkül, melyek teljes mértékben spekulatívak, és néha meglehetősen ködösek; olyan hit nélkül tehát, amely tudományos szempontból teljesen megalapozatlan.

Ha világunk fizikai törvényei autonómak, nem vagyunk szabadok; ha viszont szabadok vagyunk, a fizikai törvények nem autonómak.