Az anyag a szellem romhalmaza.

Az anyag olyan szellem, amely a formáig fejlődött és utána szétrepedten, összetörten önmagába omlott össze.

Az embernek úgy kell az eszmére rátekintenie, hogy saját magában átélje azt; különben a szolgájává válik.

Az etikai individualizmus a morális erkölcsi életre alkalmazott - szellemi - fejlődéstan.

Morális félreértés vagy összeütközés morálisan szabad emberek között kizárt. Csak a morálisan nem szabad ember, aki tehát valamely természeti ösztönt vagy valamely általa kötelességből elfogadott parancsot követ, helyezkedik szembe embertársával, mert az nem követi ugyanazt az ösztönt vagy ugyanazt a parancsot.

A gondolkodást nélkülöző érzelmi élet lassanként elveszíti minden kapcsolatát a világgal is. A teljességre törekvő ember a világ megismerése mellett érzésvilága kifejlesztésére és kiművelésére is súlyt helyez. Az érzés éppen az az eszközünk, amely által a fogalmak konkrét életet kapnak.

Gondolkodásunk összekapcsol a világgal; érzéseink visszavezetnek saját magunkba. Csak az érzéseink tesznek bennünket igazán individuummá.

A valóság mint észlelet és fogalom jelenik meg számunkra, a képzet mint ennek a valóságnak a szubjektív reprezentánsa.

Amikor az ember megfigyel egy tárgyat, a tárgy adott számára. Amikor viszont gondolkodik, akkor ő maga tevékenyen lép fel. A tárgyat mint objektumot, saját magát mint gondolkodó szubjektumot szemléli. Azért van tudata az objektumokról, mert gondolkodását a megfigyelésre irányítja. És azért van tudata önmagáról, mert gondolkodását saját magára irányítja. Az emberi tudatnak szükségképpen egyszersmind öntudatnak is kell lennie, mivel gondolkodó tudat. Mert amikor a gondolkodás a saját tevékenységére irányul, akkor objektumként a maga tulajdonképpeni mivolta, tehát a saját szubjektuma lesz a tárgya.

De nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy csak a gondolkodás segítségével tudjuk magunkat "szubjektumként" meghatározni és az "objektumokkal" szembeállítani. Ezért nem szabad a gondolkodást soha pusztán szubjektív tevékenységnek tekintenünk. A gondolkodás túllép szubjektumon és objektumon. Ezt a két fogalmat ugyanúgy a gondolkodás hozza létre, mint az összes többit. Ha tehát mint gondolkodó szubjektumok egy fogalmat valamely tárgyra vonatkoztatunk, ezt a vonatkoztatást nem szabad pusztán szubjektívnek tekintenünk.

Senki sem képes megállapítani, mi számít még egyszerű szeszélynek, ártalmatlan különcségnek, és honnan kezdve lesz valami másokra is ártalmas dologgá? Egyáltalán van-e ilyen határ? Ha pedig azt mondjuk, hogy ez "személytől, kortól, embertől függ", azt is mondtuk: mindenkinél máshol van a határ. Más élőhelyen, más kultúrában, más korban elmosódnak a határok... Ezzel sok veszedelmet szabadítunk magunkra, és a célt: hogy világos határvonalat húzzunk a bolond és a normális, az ártalmatlan és az ártalmas, az eltűrhető és a már el nem tűrhető közé.

Könnyű akárkit csodálkozásba hozni... de már azt cselekedni, hogy az ember mindig értelmesen csodálkozzon, hogy a dolgot mindig csak filozófusi oldaláról vizsgálja, nem olyan könnyű.

Semmibe venni a filozófiát azt jelenti, hogy igazán filozofálunk.

Ebben az univerzumban az egyetlen tényleges gyógyító tényező a szellem.

A repkény filozófiája: "Csakis kúszva juthatsz magasra!"