Az elme ránk kényszerít egy keretet, amelyet "valóságnak" hív. Ez az önkényes keret hajlamos szinte teljesen függetleníteni magát attól, amit az érzékeink jeleznek.

Szavak. Kimondtam őket, és elenyésztek. Senki sem hallotta őket, ennélfogva már nem léteznek. Ha már nem léteznek, talán újra létre lehet hozni őket, és akkor majd valaki esetleg meghallja.

A hallás - az hallás. Abból, ami létezik, nem lehet létrehozni önmagát, mert már létezik. A létezés - az létezés.

A filozófia a csalódásból ered. Mert a csalódás olyan fájdalmas, hogy könyveket kell írni és olvasni ahhoz, hogy az ember valahogy megértse, miről szól, hogy az ember a sírás helyett inkább énekeljen vagy gondolkozzék...

Az idő a tér mértéke, akárcsak a távérzékelő műszer, de a mérés folyamata bezár minket abba a térbe, amit megmérünk.

Minden bizonyíték elkerülhetetlenül olyan feltételezésekhez vezet, amiknek nincs bizonyítéka! A tények csak azért tények, mert hinni akarunk bennük.

A Világegyetem egységes, önálló egész, minden elkülönített elemét a teljességével összevetve kell definiálni. A múlékony életjelenségek, még ha abból a tudatos és intelligens fajtából valók is, amit értelmesnek szoktunk nevezni, csalóka kapaszkodókkal rendelkeznek csupán a teljesség egyes, tetszés szerinti részelemein.

Egy pillanatban benne van minden. A pillanatban végtelen idő és végtelen tér van. A pillanatban az igaz út van, az igazság van és a helyes élet van, és a pillanatban nincs semmi. Így ha eléred a pillanatot, közvetlenül elérsz mindent.

Mi órával mérjük az időt, az óra viszont a mi önkényes időfogalmainkkal méri önmagát: hogy két perc valóban abszolút értelemben is egyenlő hosszú idő, azt soha nem fogjuk megtudni. Érdekesebb ennél, hogy az idő mozgásának irányát kivétel nélkül mindenki adottnak és változtathatatlannak képzeli: múltból a jelenen át a jövő felé.

Epikurosz, az élvezet első nagy teoretikusa, rendkívül szkeptikusan értelmezte a boldogságot: élvezetben annak van része, aki nem szenved. A hedonizmus alapfogalma tehát a szenvedés: oly mértékben vagyunk boldogok, amilyen mértékben távol tudjuk tartani magunktól a szenvedést.

A gondolkodás legmagasabb szintje a teljes különbségtétel. A gondolkodás legalacsonyabb szintje a teljes képtelenség a különbségtételre, azaz az azonosítás.

Kételkedésemet igyekszem alapvetően mindenre alkalmazni, szinte tobzódva az örömben, hogy szkeptikusan tagadok mindent, és nem ismerek el semmit.

Márpedig minden elmélet lehet helyes vagy helytelen, de a bizonyító vizsgálatokig mindig csak elmélet marad.

A győzelemhez nem harcolni kell, sőt valójában győzelemre sincs szükség. Arra van szükség, hogy leföldeld magad. Akkor leszel földelt, ha a szellemi-lelki-éteri világban szerzett tapasztalataidat konkrétan megvalósítod a fizikai világban, vagyis itt teremtesz kézzelfogható dolgokat.

A sors mindenkit a spirituális világ felé irányít, csak nem mindenki érti az utalásait. A spiritualitás az én értelmezésemben persze nem azt jelenti, hogy el kellene szakadni a valóságtól, és valamiféle elvont lelki-szellemi, felhők közötti világban kellene lebegni. Sőt, aki valójában spirituális, az minden szándékát és gondolatát leföldeli, azaz itt a 3D-ben fizikailag is megvalósítja, de az ehhez szükséges információkat nem a racionális elméjéből, hanem egy sokkal hitelesebb helyről, a tudata központjából, a szívéből szerzi be.