Az a nézetem minden világnézetről, hogy az úgy nézi a világot, mint mi a holdat: mindig csak egyik oldalát látja, és halvány gőze sincs arról, hogy mi történik az érem másik oldalán. Ami engem illet, én szeretek az érem mindkét oldalára rákacsintani.

A legizgalmasabb kérdések kérdések maradnak. A válasz rejtély. Mindegyik elejére oda kell biggyesztenünk, hogy "talán, lehet, elképzelhető, hogy". Csak az érdektelen kérdésekre adható végleges válasz.

Az én a viszonylat tartalma és azzal egyidejűleg maga a viszonylatot létrehozó.

Az orosz író, Csehov mondja, ha a történetben felbukkan egy puska, annak el kell sülnie. (…) Nos, Csehov a következőt akarta ezzel mondani. A szükségszerűség önálló fogalom. Másképpen áll az össze, mint a logika, erkölcs vagy a dolgok jelentése. A funkciója abban van, hogy létezik. Ez a dramaturgia. Az ésszerűség, a morál, a szemantika nem önmagában, hanem más dolgokhoz való viszonylatában jön létre.

Minden mozgásban van ezen a világon. A Föld, az idő, a fogalmak, a szerelem, a sors, a hit, az igazság és a hamisság is forgandó. Minden képlékeny, mint a folyékony halmazállapotú anyagok. Semmi sem marad meg a helyén, egy adott formában. Az univerzum is csak egy nagy szállítási vállalat.

Vajon nem veszíti-e el az ember folyton azt a valamit, amiről azt hiszi, hogy az övé, csak azért, mert mozog? És nem csak akkor áll-e mozdulatlanul valami, ha már nincs többé, és amikor már nem változhatik? Nem csak akkor birtokolhatja-e igazán az ember?

Az emberi megismerés eszközeit és formáit bírálni, érvényességüket kétségbe vonni képtelen, becstelen és gonosztól való vállalkozás lenne, ha valaha is más céllal párosulna, mint azzal, hogy az értelemnek korlátot szabjunk, amelyen nem léphet át anélkül, hogy voltaképpeni feladatát el ne hanyagolná.

Az idő illúzió, lefolyása okban-okozatban csupán érzékszerveink bizonyos berendezésének eredménye, s a dolgok valójában egy álló most-ban léteznek.

Az ott éppolyan, mint az itt, az imént olyan, mint a most és a majd; a tér mérhetetlen egyhangúságában megfullad az idő; a ponttól pontig való mozgás nem mozgás többé, ha egyformaság uralkodik, és ahol a mozgás már nem mozgás, ott nincs idő.

A metafizika a gonosz. Mert a metafizika nem való egyébre, mint arra, hogy elaltassa a buzgalmat, amelyet a társadalom templomának építésére kellene fordítanunk.

Filozofálni nem más, mint megtanulni a halált.

A világot mi sem zavarja meg jobban, mint az aránytalanság, amely a szellem sebessége és az anyag mérhetetlen lassúsága, esetlensége, tehetetlenségi ereje és nyomatéka között fennáll. Meg kell adni, ez az aránytalanság elégséges lenne hozzá, hogy megbocsáttassa még azt is, ha a szellem mindennemű erőlködését megvonná a valóságtól, mert a legtöbb esetben réges-rég megutálta már azokat az erjesztő anyagokat, amelyek a valóság forradalmait létrehozzák. Igen, a holt szellem gyűlöletesebb az élő szellem előtt, mint teszem, holmi bazalt, amely legalább nem lép fel azzal az igénnyel, hogy ő szellem és élet. Az efféle bazalt régi valóságok maradványa, melyeket a szellem oly messze hagyott maga mögött, hogy már egyáltalán nem hajlandó a valóság fogalmát velük összekapcsolni... mondom, az efféle bazalt tehetetlenül megmarad, és otromba, holt fennállásával sajnálatos módon megóvja az ízetlent attól, hogy tudatára ébredjen önnön ízetlenségének.

A halál kicsapongása az élet, nélküle nem volna élet, és a középen van a Homo Dei állapota, a középen kicsapongás és értelem között - ahogyan helyzete is középütt van misztikus közösség és szeleverdi individualizmus között. És ebben az állapotban az ember finoman, gálánsan, és barátságosan, tiszteletteljesen érintkezik a maga fajtájával, mert csak ő előkelő, az ember, és nem az ellentétek. Az ember ura az ellentéteknek, az ellentétek csak őáltala vannak, következésképpen az ember előkelőbb náluk. Előkelőbb a halálnál, túlságosan előkelő a halálhoz: ez elméjének szabadsága. Előkelőbb az életnél, túlságosan előkelő az élethez: ez szívének jámborsága.

Egy testet látsz, az én testemet. Úgy beszélek róla, mintha azt mondanám: ez az én tévém, az én autóm, az én golyóstollam. Jelen esetben: az én testem... De ha azt mondom, hogy ez a test az enyém, akkor az azt jelenti, hogy én nem a testem vagyok. A testem az enyém, nem én vagyok az. De akkor ki vagyok én?... Én a gondolataim vagyok, a tapasztalataim, az érzéseim. Ez vagyok én. Én egy tudat vagyok.

Mit szólna akkor, ha a tudomány lehetőséget kínálna arra, hogy megtudjuk az igazat a halál utáni életről? Akarná látni a bizonyítékokat? A legtöbb ember erre a kérdésre azonnal igennel válaszolna. Nem gondolnák végig, hogy ez a tudás örökre megváltoztatja őket, mindent más színben tüntetne fel, ami fontos volt a számukra; fényében másként értékelnék addigi törekvéseiket és céljaikat. Tegyük fel, hogy a kiderített igazság idegesítő. Félelmetes. Vajon maga meg akarná ismerni? Még akkor is tudni akarná az igazat, ha nem felemelő, hanem iszonyatos? Mi van akkor, ha nem élvezetes, hanem rettenetes? Ha legalább olyan mértékben külön, idegen és döbbenetes, mint amennyire megvilágosító?