Az elhaló erőkben megsejtjük, sőt megpillantjuk a végső soron a jövőre készülő erőket, az alkonyban megsejtjük a hajnalpír reménységét. Lelkileg úgy kell hozzáállnunk az emberiség fejlődéséhez, hogy minden új keletkezésében meglátjuk: az, amit valaha megalkottak, rommá válik, de tudjuk, hogy a romokból új élet sarjad.
Az egész élet olyan, mint a növény, amely nemcsak azt foglalja magában, amit a szemnek tár oda, hanem rejtett mélységeiben még egy jövő állapotot is hordoz. Aki előtt növény van, mely először levelet hord, nagyon jól tudja, hogy egy idő után a levelet hordó száron virágok és termés lesznek. És a növény rejtekén már most megvannak a csírák ehhez a virágzáshoz és terméshez. Azonban hogyan mondhatná meg bárki is, milyenek lesznek ezek a szervek, aki csak azt akarná kutatni a növényben, amit az jelenleg tár szeme elé. Az képes csak rá, aki a növény lényegével megismerkedett.
Az emberiség legtöbbször nagyon keveset beszél arról,
amit tud, és nagyon sokat beszél arról, amit nem tud.
Az anyag a szellem romhalmaza.
Az anyag olyan szellem, amely a formáig fejlődött és utána szétrepedten, összetörten önmagába omlott össze.
A helyes gondolat semmit sem tisztáz abban, hogy valami valóságos-e.
Egyetlen lépést sem szabad tennünk a gondolkodásban anélkül, hogy az iránt, amit kutatunk, át ne volnánk hatva a tisztelet érzésével.
Aki a világ minden dolgával és eseményével a neki okozott örömnek vagy fájdalomnak adja át magát, az önmagát becsüli túl. Mert a saját öröme és saját fájdalma révén semmit sem tud meg a dologról, csakis önmagáról tud meg valamit.
Az elfogulatlan odaadásnak semmi köze sincs a "vak hithez". Nem azon múlik a dolog, hogy vakon higgyünk, hanem azon, hogy ne helyezzük a "vak ítéletet" az eleven hatás helyébe.
Semmi sem ápolja jobban a lelki élet egészségét, mint az igazi gondolkodás.
Aki a gondolkodás munkájának lebecsülésével, az emberben lévő egyéb erők felhasználásával törekszik a megismerésre, nem veszi tekintetbe, hogy az emberi képességek közül a fizikai világban éppen a gondolkodás a legmagasabb rendű.
A fizikai világot csak akkor érthetjük meg igazán, ha megismerjük a lelki és szellemi alapjait, mint ahogy egy fénykép is csak akkor válik érthetővé és elevenné, ha a lefényképezett személlyel olyan kapcsolatba jutunk, hogy lelkét is megismerjük.
Ahogy egy embert nem ismerünk teljesen, ha csak a fizikai külsejét ismerjük, a körülöttünk lévő világot sem ismerjük, ha csak azt tudjuk róla, amit fizikai érzékeink közvetítenek.
Ha az igazság önállóan, önmagában nem állna fenn, hanem értékét és jelentőségét az emberi lélek érzéseitől kapná, akkor nem lehetne minden ember egyetemes célja. Önmagában megálló létét éppen azzal ismerjük el, hogy elérésére törekszünk.
Ha ítéletemet és viselkedésemet csupán az örömtől és szimpátiától teszem függővé, akkor magamat állítom előtérbe és kényszerítem rá a világra. Úgy akarom magam a világba kapcsolni, amilyen vagyok, de a világot nem akarom elfogulatlanul elfogadni, és nem engedem, hogy a benne ható erők szerint élje ki magát. Más szóval: csak azzal szemben vagyok türelmes, ami nekem felel meg. Minden mást visszautasítok.