Életemben először kóstoltam bele abba, amit bosszúállásnak hívnak. Eleinte olyan íze volt, mint valami erős, zamatos bornak. Utóíze azonban undorító, fémes, poshadt, mintha mérget ittam volna.

Ha két ember összevész, mindig mind a kettő a hibás.

A csőcselék iszonyú, undorító. Olyan, akár a farkas, csakis élő hússal lehet lecsillapítani.

A legtöbb emberrel úgy vagyok, hogy inkább helyeslek nekik, semmint meghallgassam őket.

A gyűlölettel szemben nem az erőszak a leghatékonyabb fegyver, s az is kétséges, hogy a bosszúállás begyógyítja-e az igazságtalanság okozta sebeket.

A gyűlölet szenvedélyes érzés.

Menekülnöm kellene. Elfutni, mielőtt ellenem fordulnak. De hova fussak? Mi tévő legyek? Vessem be magam az erdőbe, hogy ott pusztuljak? Körülnézek. Az emberek tekintete tele gyűlölettel. Kerülik a pillantásomat. A szájukat lebiggyesztik, félig kihívóan, félig megvetően. Nem fogok az erdőbe menekülni előlük, mert hiszen éppen ezt akarják. Tekintetemet előre szegezem, a bitófára.

Úgy ül ott, olyan elgyötörten, mint aki halni készül, s amint gonoszkodnia lehet, íme életre kap. Hiába, mindig is tudtam, hogy a gonoszság az életerő legbiztosabb forrása.

A gyűlölet csapda.

A gyűlölet nem­csak vakká és süketté, hanem hihetetlenül ostobává is tesz.

Platón már rég megmondta, hogy nem az a legjobb gyomor, amelyik kihány minden táplálékot.

A szeretet felhalmozása szerencsét hoz, a gyűlöleté balszerencsét. Aki nem ismeri föl a problémák kapuját, az nyitva hagyja, és ettől kezdve szabad bejárásuk lesz rajta a tragédiáknak.

A boldogtalan ember egoista, dühös, igazságtalan, kegyetlen, és még az ostobánál is kevésbé hajlamos embertársai megértésére. A szerencsétlenség nem fűzi össze, hanem elválasztja egymástól az embereket, még ott is, ahol a hasonló fájdalom összekötő kapocsként szerepelhetne.

Az épelméjűek is átélik néhányszor azt a mentális kínt, amikor az elmében megtelepedő sötét érzület elrákosodik. Különösen a gyűlölet karcinogén. Burjánzása következtében az ember semmi egyébre nem bír gondolni, csupán a sérelmére, éjjel-nappal annak megtorlásán agyal. Többek szerint ez a lelkiállapot váltja ki szervi betegségeinket, ezekkel idézzük magunkra a nyavalyákat. A higiénikus lelkületűek hamar kilábalnak e mocsárból, sőt: koruk, értelmi-érzelmi fejlettségük előrehaladtával többé bele se gázolnak. A bomlottak képtelenek szabadulni, mind mélyebbre taposnak gyűlölségeik feneketlen iszapjában.

Máig nem értem, mi késztet embereket arra, hogy ha fáj nekik a más öröme, tulajdona, inkább megpróbálják szétzúzni azt, semhogy hasonlót teremtsenek maguknak.