Nem érdekel a jövendölés; alakítani fogom a jövőmet, nem megjósolni.

Nincs szükségem varázslatra ahhoz, hogy a jövőbe lássak. Én magam teremtem meg a jövőt.

Mi értelme van élni, ha az ember legalább nem próbál meg valami jelentőset cselekedni?

Vannak dolgok, amikért megéri kockáztatni.

A nagy elhatározás, a jó terv olyan, mint a kis trónörökös érkezése, új lendületet, új értelmet ad az egyhangú napoknak.

Az út mindig csak a felismerésig rögös, onnan a siker már csak egy ugrás.

Mialatt majd megfeszülök, hogy alagutat fúrjak a holnaphoz, kizárom magam a mából.

A siker akkor jön, ha elkötelezed magad arra, hogy eljutsz a célba, és ég benned a szenvedély, hogy átlépd a célvonalat.

Az ember könnyen átsiklik valami fontos fölött, ha célirányosan egyvalamit keres.

Legalább álmaim voltak, amelyeket féltve őriztem a szívem mélyén, de a valóság kőfalába ütközve ezek is szétzúzódtak, ezer darabra törtek: lehajoltam, összegyűjtöttem valamennyit, és most végtelen türelemmel rakom őket újra össze. Visszaadom nekik régi fényüket, és szárnyakat is adok nekik, hogy megtanulhassanak repülni, s lassan-lassan felemelkedhessenek a magasba, egészen addig, mígnem talán még azt a kőfalat is átrepülik, és egyszer csak ott lesznek odaát, azon a helyen, ahol az álmok megvalósulnak, először gondolatok alakját öltik, majd tervekké állnak össze, végül pedig konkrét tényekké válnak.

Ahogy az entrópia állandóan növekszik, az az univerzum alaptörvénye, így az élet alaptörvénye az entrópia ellen küzdeni.

Az élet olyan, mint a metróvonal... mint a sínek. Vannak rajta váltók, amelyek átállítják a síneket. És van végállomás is, de nem egy, hanem több. Van, aki egyszerűen elmegy innen oda, és kész. Van, aki beáll a depóba, megpihenni. Van, aki egy titkos összekötő vonalon átvág egy másik vonalra. Vagyis... végállomás sokféle lehet. De úti célja mindenkinek csak egy lehet! A sajátja! És a síneken minden váltót helyesen kell átállítani ahhoz, hogy éppen az úti célba jusson az ember! Azt tegye, amiért egyáltalán a világra jött.

Egyáltalán nem igaz, hogy a cél szentesíti az eszközt; már csak azért sem, mert az olyan embernek, aki számára minden csak eszköz a cél eléréséhez, a cél sem lehet szent. Akinek ugyanis minden eszköz megengedett, annak semmi sem szent.

A hegy lábánál álló hegymászót természetes ösztöne arra bírja, hogy megmássza a hegyet; a matematikust, ki leül egy egyenlethez, természetes ösztöne arra bírja, hogy megoldja azt.

Tégy oly célt fel, amelyre soha senki nem ért. Mert szép dolog a középszerű tudós emberekkel elérkezni, de szebb még a legtudósbakkal egyarányú messze hagyíttani, a legszebb penig mindeneket fellyülhaladni, és a nagy hegynek oly részében állani, ahová soha senki maga erejétől nem hághatott, s talám soha nem is hág.