Ateista vagyok, és elvárom minden rangú-rendű hívőtől, hogy tisztelje ebbéli meggyőződésemet. Ugyanakkor - és éppen ezért - magától értetődőnek tartom a viszonosságot; a tolerancia nem azt jelenti, hogy a hívőnek tudomásul kell vennie az én tiszteletlenségemet.

Meggyőződéses, szenvedélyes ateistaként erősen nehezményezem vallások és egyházak tolakodó jelenlétét a világomban, s még inkább a mindenkori hatalom elvtelen udvarlását, tudniillik, hogy vélt érdekei okán minduntalan megkörnyékezi az avítt, középkori képződményeket, mit sem törődve a felvilágosodás elveivel.

Azáltal, hogy a vallás bizonyos erkölcsi, esztétikai értékeket kizárólagosnak kiált ki, Istentől eredeztetve azokat, megfosztja magát a sokféleség elfogadásától és annak élvezetétől. A metafizikus/teista, ha belép a világ nagy kertjébe, mely tele ezerszínű virággal (képzeljük el magunk előtt itt mondjuk Versailles színpompás képződményeit a tűzijátékszerűen csillogó szirmok végtelen sokaságával, ahol ott ragyog minden elképzelhető forma, szín és méret), rögtön választani akar, rátalálni az "igazira", szemben az antimetafizikussal, aki éppen a sokféleségében leli örömét. Az ateista ember attól, hogy az értékeket, a szépséget, a szerelmet és társaikat nem istentől származtatja, még nem tagadja ezek érték voltát. A metafizikus gondolkodás viszont elszegényíti az embert, elutasítja azt a gazdagságot és sokféleséget, amely a világ szépségét adja.

Következetes ateista vagyok. Az a véleményem, hogy Isten nem létezik, hogy Istent az emberek találták ki, és hogy a vallás az emberiség fejlődéséhez volt nélkülözhetetlen. Számomra az Isten az emberiség.

Aki a természettudományokkal mélységben foglalkozik, az nem lehet vallásos.

Régebben azt mondtam, hogy százszázalékos ateista vagyok, ma már csak azt mondom: kilencvenkilenc. Nem akarok olyan elvakult lenni, mint a bigott vallásosak.

Nem vagyok hívő ember. Úgy gondolom, teljesen egyedül vagyunk, s mindig, minden percünkben felelősök vagyunk a cselekedeteinkért. Döntéseink következményeitől sem Isten, sem Jézus nem menthet föl bennünket. Ám ez nem jelenti azt, hogy az egyes ember a világegyetem középpontja. Még Földünkről sem mondhatjuk el ugyanezt. Ki tudja, hány univerzum létezik a miénken kívül?

Nem vagyok hívő. A világban, a mindenségben hiszek, nem Istenben. Ugyanakkor a művész számára Isten az első és utolsó metafora.

Úgy vagyok a hittel, mint botfülű a muzsikával, aki se énekelni nem tud, se igazán élvezni nem képes az emberiség talán legszebb megnyilvánulását, a zenét. Hogy lehet-e akarni megszerezni a hit képességét, azt sem tudom, de ha lehet, akkor akarni sem tudom eléggé.

Az ima köszönet és kérés, hála és könyörgés. Nem úgy néz ki a világ, mintha az imák meghallgattatnának, mintha meghallgattattak volna. Nemigen imádkoznék, ha hinnék is.

Istennek vagy nincs hatalma, vagy hülye, vagy le se szarja. Vagy mindhárom.

A "hitek", melyekbe az evolúció során az emberi fajzat menekült, a mágikus, groteszkszerű torz kísérletek, aztán a vallások dogmatikus tételei, az emberszabású istenképzetek, ez mind inkább hitegetés volt, mint hit. Az ember csak az értelemben tud kielégülni, illúziókban csak elkábulni tud.

Nem nagyon érdekel a vallás, legföljebb akkor jön jól, ha káromkodni kell meg kegyelemért esdekelni.

Tekintve, hogy milyen az általa teremtett világ, istentelenség lenne hinni Istenben.

Nem érdekel a papok által bemutatott hókuszpókusz, nem hat meg a szentbeszéd, és nem hiszek az Úr igéjében. Magamban hiszek.