Az ateisták nem hisznek a halál utáni életben, helyette viszont hisznek a halál előttiben.

Csak a vallás állítja magáról, hogy a bizonyosságot hirdeti. Más szóval: csak a hit mentes a kételyektől, de a hívők közül szemlátomást csak keveseket zavar, hogy ahány vallás, mind-mind más megoldást kínál.

Amint az alapvető emberi igények - úgy mint étel, menedék, egészségügyi ellátás, oktatás és társadalmi igazságosság - ki vannak elégítve, az embereknek nincs többé szükségük vallásra.

A hívők azt mondják, hogy tudják az igazságot - a legnagyobb igazságot, mindent az Univerzum természetéről, minden létező dolog forrásáról - egyszerűen csak abból, hogy ültek és a szívükre hallgattak... és közben arrogánsnak tartják az ateistákat. De ez a hozzáállás nem csak az ateistákkal szemben arrogáns. Arrogáns azokkal az emberekkel szemben is, akik ugyanolyan csendben ülnek, ugyanolyan őszintén hallgatnak a saját szívükre, és teljesen ellenkező következtetésekre jutnak Istenről, a lélekről és az Univerzumról.

Csak az ateisták lehetnek erkölcsösek. Ha jutalomért vagy a büntetés elkerülése érdekében cselekedsz, az nem erkölcs.

Az ateista lét egyik nagy előnye, hogy nem kell aggódnod amiatt, hogy miben reménykedsz, mire vágysz vagy miért imádkozol. Imádkozzak azért, hogy az édesanyám szenvedése véget érjen? Szeretnék a halálában reménykedni? Nem kell emiatt aggódnom. Az egyik nap remélhetem, hogy még él, és tudok beszélgetni vele, a másik nap reménykedhetek abban, hogy meghal, és nem kell tovább szenvednie a bénulástól és gyengeségtől. Hogy mire vágyom és mit remélek, lényegtelen, nyugodtan szabadon engedhetem az érzéseimet. Használhatom őket egyszerű vigaszként.

Nem tudjuk, miért van a világ, de ez nem ok arra, hogy gyermekmesékben keressük a magyarázatot.

A régi görögök azt gondolták, hogy a Napot Apolló isten viszi az égbolton egy tüzes szekéren. Azt is gondolták, hogy a tengernek, a hegyeknek, de néha még a termetesebb fáknak is szelleme van. Minden komplex jelenség mögött értelmet képzeltek. Pedig az értelem a komplex jelenségek egészen kicsi tartományára jellemző csak. Az állatok egy részére, meg az emberre. Egy galaxis is roppant bonyolult, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy értelmes. A növények is egészen jól elboldogulnak értelem nélkül. Az ember értelme arra való, hogy a saját világában eligazodjon. Nagyon felületes az, aki azt hiszi, hogy ha van az embernél bonyolultabb létező, akkor az feltétlenül valamiféle személyiség. Naiv dolog Istent egy emberhez hasonlítani, aki örül, haragszik, bosszút áll, jutalmaz és büntet, a tanítások szerint meglehetősen szadista módon. Akkor mindjárt azt is képzelhetjük, hogy lélegzik, eszik, ürít, és időnként hascsikarása van.

Az ember ősei kis csoportokban élő lények voltak. Az emberré válás folyamata során ezek a kis csoportok közösségekké alakultak. A közösség kialakulása azt is jelentette, hogy az embernek már nemcsak arra volt szüksége, hogy önmagában, a saját maga erejében, ügyességében higgyen problémái megoldása során, hanem arra is, hogy valamilyen nála magasabb rendű létezőben - és ez éppen a közösség volt - is hihessen. A közösség védte, segítette félelmében, betegségében, sebesülésében, megosztotta vele élelmét. Az az elme, amely ezt fel tudja fogni, amely képes hinni egy nála magasabb rendű létezőben, amely előtte is volt, utána is lesz, az természetesen, mellékhatásként el tud képzelni más, örökéletű, nála hatalmasabb létezőket is, így démonokat, tündéreket, Istent. Nincsen ebben semmi különös. De nagyon felfuvalkodott elme az, amely azt is képzeli, hogy egy ilyen magasabb rendű lény, amelyet elképzel, legfőképpen azzal törődik, hogy vele, az emberrel mi lesz. Különös nagyképűség azt hinni, hogy egy ilyen lény, ha lenne, hasonló az emberhez, és szándékai, gondolatai megismerhetőek.

Azzal, hogy a természet mögé egy alkotót képzelünk, csak eltoljuk a problémát, a megmagyarázhatatlant. Semmivel sem jutottunk közelebb a létezés problémájának megértéséhez. A természet őseredete vagy egy Isten őseredete egyformán megoldhatatlan kérdések.

A mai társadalmakban a vallás elképesztő privilégiumokat élvez, miközben ugyanezeket az előjogokat minden más érdekcsoporttól megtagadják - az egyénekről már nem is beszélve.

A kereszténység csak a számos, egymásnak ellentmondó vallás egyike. Nyilvánvalóan nem lehet mindegyiknek igaza, ezért miért kellene hinnem abban az egyben, amelybe merő véletlenségből beleszülettem, majd a tanai szerint felnevelkedtem?

Különösen a mise elején a közös gyónás, és azon belül is a bűnbánati imából annak a résznek az álszentsége dühített fel, amelyben a hívek, akik "sokszor és sokat" vétkeztek, jelképesen verik a mellüket és kórusban mondják, hogy "én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem". Az egybegyűlteknek hétről hétre ugyanazokat az előre leírt szavakat kell elismételniük egész életükben, ami egyértelmű jele annak, hogy a jövőben is "sokszor és sokat" szándékoznak vétkezni.

A vallás a gyors pénzt leakasztó biztosítási csalások teológiai megfelelője: évről évre befizetjük a biztosítási díjat, aztán amikor szükségünk lenne a segítségre, amiért - elnézést a szójátékért - amiért annyi hittel fizettük a díjat, akkor kiderül, hogy a társaság, amelyik elvette a pénzünket, nem is létezik.

Az ateizmus nem filozófia, de még csak nem is világnézet - egyszerűen nyilvánvaló tények elismerése. Voltaképpen az "ateizmus" kifejezésnek nem is volna szabad léteznie. Senki sem definiálja magát "nem-asztrológusnak" vagy "nem-alkimistának". Szavunk sincs az olyan emberekre, akik kételkednek abban, hogy Elvis Presley még ma is élne, vagy hogy földönkívüliek hosszú, galaxisközi utazásokra vállalkoznak csak azért, hogy néhány farmert, meg a jószágait megijesszék. Az ateizmus nem több, mint olyan zaj, amelyet értelmes emberek igazolhatatlan vallásos nézetek hallatán szoktak kiadni.