Sok ortodox úgy beszél, mintha a szkeptikusok dolga volna a felmerülő dogmák megcáfolása, nem pedig a dogmatikusoké azokat igazolni. Ez természetesen tévedés. Ha azt találnám állítani, hogy valahol a Mars és a Föld között egy porcelán teáskanna kering elliptikus pályán a Nap körül, senki nem tudná cáfolni az állításomat, különösen, ha még azt is hozzátenném, hogy olyan apró teáskannáról van szó, amely a legerősebb földi teleszkóppal sem látható. Ha viszont még azt is mondanám, hogy miután az állításomat nem tudják cáfolni, tűrhetetlen nagyképűség az emberiség részéről, ha kételkednek benne, akkor mindenki jogosan mondhatná, hogy bolondságot beszélek. Ha azonban e teáskanna létezését ősi könyvek állítanák, vasárnaponként szent igazságként hirdetnék és iskolákban sulykolnák a gyerekek fejébe, akkor ebben kételkedni az abnormitás jele volna, amely egy felvilágosult korban a pszichiáterek, korábban pedig az inkvizíció figyelmére méltó.
A szellemi kiválóságok elsöprő többsége nem hisz a keresztény vallásban, de nyilvánosan nem vallja be, mert attól tart, hogy elveszti bevételeit.
Minden lehetséges világok legjobbika lenne ez, ha nem lenne benne vallás.
Gyakran mondják, hogy az agyban van egy Isten-formájú hézag, amelyet muszáj betölteni: pszichológiailag szükségünk van Istenre – a képzeletbeli barát, apa, nagy testvér, gyóntató, bizalmas személy szerepét betöltő személyre – és ezt a szükségletet ki kell elégíteni, akár van Isten, akár nincs. De nem lehet, hogy Isten benyomul egy olyan hézagba, amelyet sokkal jobb lenne, ha más töltene ki? Mondjuk a tudomány? Vagy a művészet?
Azt hiszem, a szüleim kicsit csalódottak voltak, amikor azt mondtam, hogy nem hiszek Istenben, na de hogy ateista vagyok, az egészen más.
- Hogyan lehet az embernek hite, ha nincs istene, aki megbünteti a hitszegést?
- Az isten merő hazugság, és egy hazugság nem büntetheti meg az embert.
Miben hiszek? Istenben nagyon kevéssé, néhány öröm és baj után nem vagyok jóban az öregúrral. Cáfolom a magatartását, nem a létezését.
A vallási hitrendszerek, gondolatok, érzelmek és attitűdök a kreatív emberi képzelet termékei. A fantázia és képzelet világában járnak, a rég elfelejtett történelmi alakok ígéreteit felruházzák örökös kozmikus jelentőséggel.
Isten létezése, ha a szó gyakorlati értelmében nem is cáfolható, valójában igen-igen valószínűtlen.
Az a gondolat, hogy az ember teremtette Istent, minden ízében ugyanolyan megragadó, mint a fordítottja, bizonyítékai pedig még jobbak is.
Ha feltételezünk egy istenséget, amely képes a világ összes szervezett komplexitását megtervezni, akár egyik pillanatról a másikra, akár irányított evolúció által, ennek az istenségnek már eleve rendkívül bonyolultnak kell lenni. A teremtés híve, legyen az naiv bibliaforgató vagy művelt püspök, egyszerűen feltételezi, hogy már létezik egy rendkívüli intelligenciájú és komplexitású lény.
Ha az egyháznak igaza lenne, minden kolostor a boldogság, a béke és az igazság kertje lenne, de milyenek a valóságban? Nem talál még egy helyet a földön, ahol úgy virágozna a boldogtalanság, az ellenségeskedés és a hazugság, mint egy kolostorban.
A mennyország egy tündérmese azoknak, akik félnek a sötéttől.
Isten vette a kalapját, pár éve elváltak útjaik. Olyan volt, mint egy dédnagybácsi halálhíre, akire még nem gondoltunk. Az ember próbál gyászolni, beéri egy kis nosztalgiával, és továbblép, direkt nem foglalkozik a homályos rossz érzéssel, aztán az is újabb szállá fakul a veszteség és a bánat kárpitján, amit mind szövögetünk felnövőben.
Nem azért születünk erre a földre, hogy Istennel találkozzunk.