Az embert a szokásai tartják egyben. Meg a szenvedélyei.

A szenvedély kiszakít a mókuskerékből, tiszta erővel löki az embert a hév ismeretlen tájak felé.

Az ember hajlamos azt hinni, sokkal lassabban változik, mint mások. Amíg a barátai három-négy esztendőnyit öregednek évente, ő csak felet. Miért? Mert ő nem iszik, nem dohányzik, nem kártyázik, nem izgatja magát, ellenben sportol, lehetőség szerint elég időt tölt szabad levegőn, s egyébként is jobbak az adottságai. Máskülönben miként volna lehetséges, hogy a rég nem látott haverok-ismerősök vénemberré-vénasszonnyá váltak.

Az írás (nem csak a szépirodalmi) voltaképpen intim és egyszemélyes családállítás. Hatása még elementárisabb is lehet, mert az ember nem egy vele érző közösség vállaira, hanem a papírra rakja a terhét. Márpedig a papír engedelmesebb sorstársainknál, viszi tovább a ráengedett súlyt, szótlanul, megbízhatóan.

Nincsen olyan ember, ki ne érezné egyszer, hogy válni kell.

Nem az a jó házasság, ha a felek az adott-kapott sebeket elfelejteni próbálják, hanem ha kölcsönösen kezelik őket, a kiváló házasság pedig olyan, hogy a felek be is tudják gyógyítani egymásnak.

Jó koncerten eggyé válok a dallamokkal, a ritmussal, a hangszínnel, s magasra repülök, mint a költöző madarak. Ha vége, alig tudok leszállni a földre.

A legfájdalmasabb emlékek mindig ahhoz kapcsolódnak, amikor nincs kit hibáztatni, egyértelmű, hogy mi voltunk hülyék. Inkább egyes számban: ÉN VOLTAM HÜLYE.

Nekünk itt és most, a huszonegyedik században minden másodperc számít és kell. Legfőbb küzdelmeinket a látszat ellenére nem a hülye főnökkel, a korlátolt pedagógussal, az ellenséges szomszéddal vagy a pénz előteremtéséért vívjuk. A mi állandó ellenfelünk az idő, melyet minél tökéletesebben tudunk mérni, annál könnyedebben szökken ki a markunkból. Egyre több kéne nekünk, futunk utána, megeshet, hogy éppen emiatt nem jut belőle elég szinte semmire.

Komoly megrázkódtatás, amikor az ember magára marad a számlákkal, s azzal a feladattal, hogy be kell illeszkednie a munkahelyek rendjébe, melyek végső soron a katonaság tekintélyelvű diktatúrájára hasonlítanak. A szar munkahelyek többé, a jobbak kevésbé, de azért valamennyire.

Jön a gyerek, általában nem is egy. Az anyát már elnézést - szoptatós tehénné alakítja, s egyúttal háztartási robotgéppé. Az apát pedig igavonó barommá. A vele kapcsolatos legfőbb elvárás szempontjából: két lábon járó pénztárcává. Nehéz elviselni mind a két félnek a magáét. A közhiedelemmel ellentétben a gyerek(ek) érkezése ritkábban erősíti meg a párkapcsolatot, mint ahányszor tönkreteszi. Bármit is hamukálnak erről a fennkölt szellemű, nőknek gyártott sajtótermékek. Az az anya, aki sohasem gondolt arra, hogy a gyerekét lemészárolja, a férjét szíven szúrja, s ő maga kiugrik egy toronyházból, alighanem elfojtja mindezt. Ugyanez áll arra az apára, aki sohasem érzett kétségbeesett menekülhetnéket abból a vircsaftból, amit családi életnek szokás hívni.

Minden betegséggel valamiféle gyászt fejez ki a szervezet. Olyan hiányt, amelyet nem orvoslunk megfelelően vagy időben.

A jól időzített halál legalább olyan becses, mint a jól időzített születés. Nem szabad - érdemes - a kelleténél sem korábban, sem későbben ellendülni aktuális porhüvelyünkből. Jó, jó, de mikor van a kellete? Akkor, amikor még több az öröm és az élvezet az életünkben, mint a kín és a szenvedés. Eme pillanatot igazán üdvös volna megragadni, de talán ez a legnehezebb.

A bizonytalanságban - aggodalomban, félelemben - tartás fokozatosan elbátortalanít, s a lázongás átadja helyét a letargiának. Abban az állapotban jogainkról megfeledkezünk, ember voltunk háttérbe szorul, és annyira kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, hogy szinte bármit megtehetnek velünk.

Minden házaspárnak jót tenne, ha az asszony látná, hogy a férjet ölelgeti egy kiscsaj, a feleséget pedig egy harmincas krapek.