A jó ajándék mindig fáj (szívesen megtartanánk, amit más kap tőlünk), de rendszerint csak kicsit. Vagy közepesen.

A jó alig-alig mutatja meg magát, míg a rossz látványosan és hangosan jelentkezik.

KÖZös szavak és bekezdések minden érzelmileg kellően mély kapcsolatban föltalálódnak, szinte észrevétlenül. Ezzel kapcsolatos játékra hívom az olvasót. Állítsuk össze azon személyek listáját, akikkel születésünk óta annyira szoros kapcsolatba kerültünk, hogy megalkotódtak KÖZös mondásaink. Akikkel ezen az alapon értjük egymást, mélyen, igazán. Remélem, hosszú a névsoruk. Most pedig vegyék sorra, kikkel szakadt meg a kapcsolatuk. Őket gyorsan hívják föl, ha másért nem, év végi jókívánság ürügyén. A többit majd intézi az élet.

Akit a saját céhe kiközösít, az lelki gyakorlattal vagy ideológiával nem semlegesítheti ezt a megaláztatást. Tudomásul veheti, ám nem tehet úgy - legalábbis büntetlenül -, mintha rendben volna. Sem a bánásmód nincs rendben, sem pedig ő.

Szeretem az idézeteket. (Gondolom, sokan vagyunk így.) Ennek az lehet az oka, hogy önmagamba vetett bizalmam sokkal ingadozóbb, mint azt a kívülállók föltételezik, s mindig boldogsággal tölt el, ha valaki, akit nagyra becsülök, megfogalmazza, amit gondolok vagy érzek.

Kívánom szívből, hogy soha senkit ne kényszerítsenek bárminek a bevallására, abból semmi jó nem származik, még azok számára sem, akik vallatnak. Bárcsak végre rájönnének erre a világ valamennyi részén a pribékek, a kápók, a nyomozók, a hatóságok és a politikusok.

Míg az élet próbára nem teszi az embert, képtelenség becsületes választ adni arra a kiemelkedően fontos kérdésre: önző avagy önzetlen volnál. Pláne mivel egyes helyzetekben lehetsz ez, más szituációkban meg az. Ám e bizonytalanság ellenére okvetlenül dédelgetünk bizonyos én-képet témánkkal kapcsolatban.

Szeretek adni. De tudom, nem önzetlenségből teszem, sőt szinte ellenkezőleg. Ha adhatok, nemesnek érezhetem magamat, kiváltságosnak, bőkezűnek. Ami nekem talán több örömet okoz, mint adományom annak, aki megkapja. Mellesleg gyakorlatból tudom, hogy elfogadni sem könnyű. Viszketeg érzés, mely igen nehézzé teszi a fenntartások és hátsó szándékok nélküli hálát.

Az olvasók történetei néha szívbemarkolóbbak, mint amilyenekkel az irodalom traktálja őket.

A regényíró letaszítja istent a trónusáról, s ő ül a helyébe, másként nem tudna embert teremteni, azt felnevelni, földbe döngölni vagy magasba emelni, végső esetben megölni. Ezek isteni monopóliumok.

Jó könyv csodát tesz. Olyan módon működik tehát, akár a próféták. Nem vizet változtat borrá vagy néhány cipót sok kenyérré, hanem az értő olvasót varázsolja regénybéli alakká.

Ahány jó könyvet olvastam, annyi életet élhettem a sajátomon kívül. Ilyen alapon az olvasás sokéletűvé teszi az embert, ami szinte már halhatatlanság.

Ahányan elolvasnak egy regényt, az annyiféle művé válik, hiszen mindenki hozzáteszi a maga emlékeit, egyéniségét, képzeletét. Az olvasók társszerzők - szerencsére a honoráriumból nem kérnek, sőt, pénzt adnak a könyvekért. Isten, jól találtad ezt ki, köszönöm szépen.

Imádok élni.
Gyűlölök félni.
Egy rohadt f betűn múlik az egész?

Az üres, tiszta papír a remekmű lehetőségét is ígéri. Szerencse dolga.