A csönd néha olyan baromi hangos.

Az idő nem valami olyasmi, amit könnyűszerrel fel lehetne osztani; nincs körülhatárolt közepe, eleje vagy vége. Hiába teszek úgy, mintha magam mögött hagynám a múltat, ha az nem hagy el engem.

Én hiszek a tökéletes pillanatban. És az nem jön el valami gyakran.

Ha nem követed nyomon a múltat, soha nem fogod megérteni a jövőt.

Az ember véges számú esélyt kap arra, hogy újrakezdhessen valamit ebben az életben, véges számú esélyt, hogy ha a múltján nem is, de a jövőjén változtasson.

Na, ez a gond azokkal, akik jó hallgatóság. Nem szakítják félbe a mondatainkat, megkímélve minket attól, hogy valójában befejezzük azokat. És nem beszélnek el a fejünk felett, engedve, hogy amit sikerült kinyögnünk, az elvesszen vagy megváltozzon közben. Egyszerűen csak várnak. Így az embernek folytatnia kell.

Legjobb barát nélkül az élet csúf, szörnyű hely.

A zene a nagy egyesítő. Elképesztő erő. Olyasmi, ami még az olyanokban is közös lehet, akik mindenben, de mindenben különböznek.

Nem mindig az ismeretlentől kell a legjobban tartani. Azok, akik a legalaposabban ismerik az embert, veszélyesebbek tudnak lenni, mert a szavak, amiket hozzánk vágnak, vagy a dolgok, amiket gondolnak, potenciálisan nemcsak hogy megsebezhetnek, de igazak is lehetnek.

A zene egy igazi állandó. Ezért kapcsolódunk hozzá ilyen erős zsigeri alapon, tudod? Mert egy dal azonnal visszarepíthet egy pillanatba, egy helyre, de még egy emberhez is. Nem számít, mi más változott meg a világodban, az az egy dal ugyanaz marad, épp, mint az a pillanat.

Sosem megfelelő a hely és az időpont az igaz szerelemre. Véletlenül történik, egy szívdobbanás alatt, egyetlen felvillanással, egy lüktető pillanatban.

A gyász lehet teher, de horgony is. Az ember megszokja a súlyt, azt, ahogy egy helyben tart.

Bizonyos dolgoknak jobb, ha el vannak törve. Tökéletlenek. Kaotikusak. Így gondoskodik a világmindenség az ellentétekről. Kell lennie néhány gödörnek az úton. Ilyen az élet.

Annyi verziója volt ennek az egy emléknek, és egyik sem volt helyes vagy helytelen. Inkább csak egy részlet volt mind. Csak ha összeillesztenénk őket, akkor kaphatnánk képet a teljes történetről.

Olyan volt, mintha a múló idő és a bűntudatom meg a szégyenkezésem felnyitott volna egy egyre szélesebbé váló szakadékot. Először talán át tudtam volna ugrani rajta, de végül olyan messzi távolba került a másik oldal, hogy már látni sem lehetett, nemhogy utat találni hozzá.