Az a furcsa a könnyekben, hogy egy pillanat alatt el tudnak mosni egy életen át tartó gyűlölködést.

Kevés kellemesebb dolog van az életben, mint amikor az ember a saját fedele alatt üldögél, és aznapi első pipáját szívja, ami felteszi a koronát a reggeli örömeire.

Kínos élmény egy lánynak, ha megtudja, hogy amiről eddig úgy gondolta: legbensőbb magánügye, az minden jel szerint közkinccsé lett.

Utálom a szerelemről való állandó polémiát, mintha az valami olyan csodálatos dolog volna, amely többet ér, mint minden más dolog az életben együttvéve. Minden könyv, amit az ember elolvas, s minden dal, amit hall, a szerelemről szól. Olyan ez, mintha az emberek részei volnának egy nagy összeesküvésnek, amely azt célozza, hogy hitessék el magukkal, hogy karnyújtásnyira tőlük van valami csodálatos, mely az övék lehet, ha erősen próbálkoznak. Addig hipnotizálják magukat, hogy végül már nem is tudnak másra gondolni, közben pedig elmulasztják az élet nyújtotta egyéb nagyszerű lehetőségeket.

Az egész világ egységbe tömörült, hogy elhitesse magával: van egy dolog, a szerelem, ami a legcsodálatosabb dolog a világon. Főleg a költők és regényírók jeleskedtek ebben. Ez egy világméretű svindli!

Az élet különös, hogy ne mondjam, furcsa. Az ember sohasem tudhatja, mi vár rá a következő pillanatban. Nagyszerű kilátásokkal indul a nap, és még mielőtt leszállna az éj, minden olyan zavaros lesz, mint az értelmetlen irkafirka a falon.

Az emberi elme különlegessége, hogy bármilyen várakozás alakul is ki bennünk a távoli jövőt illetően, újra meg újra elébe furakodnak a közvetlen jövőt érintő és meghatározó problémák. Ha például ma délutánra előjegyzésünk van a fogorvosnál, ez a randevú, még ha időlegesen is, de elfeledteti velünk a jövő évre várható eseményeket, még ha azok tömegkatasztrófa-jellegűek is.

Az ember csupán egy kirakójáték darabja, s minden mozdulatával befolyásolja más darabkák helyzetét. Éppen így - fokról fokra - jelenhetett meg az értelem magja a történelem előtti emberben. Mindannyian individualisták vagyunk, míg fel nem ocsúdunk belőle.

A szerelmes fiatalembert semmi sem villanyozza fel annyira, mint az, ha sikeresen ellenállt a Kísértőnek, aki olyan cselekedetekre akarta rábírni, amelyeket imádatának tárgya helytelenített volna.

Tudod, mit csinál az ember, ha ejti a szívszerelme?! Fogja magát és megkéri valaki másnak a kezét, csak azért, hogy megmutassa a lánynak, nem ő az egyetlen galuska a levesben.

Ahogy öregszünk, és egyre világosabban látjuk az emberi boldogság korlátait, úgy ébredünk rá arra, hogy az egyetlen valóságos, tartós öröm az életben az, ha másoknak örömöt szerzünk.

Ha a lányok tisztában lennének felelősségükkel, oly óvatosan bánnának a mosollyal, hogy talán mindenestül fel is hagynának vele. Vannak a férfi életében pillanatok, amikor egy lány mosolya olyan messzeható következményekkel jár, mintha egy láda dinamit robbanna fel.

A tapasztalat akkor is védőkorlátot emel a külvilág felé, ha nem keményíti meg az embert.

Oly jó néhanapján egy kis időre megszabadulni a nők társaságától. Már sok regényben olvastam róla, hogy nincs, mi üdítőbb lehetne, mint a másik nem egy kiművelt tagjával folytatott bizalmas csevegés, és lehetséges, hogy ez így is van, mindazonáltal az időpontot gondosan kell megválasztani. Ez nem az a fajta dolog, amibe csak úgy vakon belevághatunk.

E földi élet útjait róván, összekerülünk egy-egy halandó társunkkal, beszélgetünk egy darabig, aztán elválunk. És eszünkbe sem jut nyíltan és férfiasan megkérdezni tőle, mi a neve? Felebarátaink neveivel kapcsolatban valami sajátságos, tartózkodó álláspontot foglalunk el. Mintha attól félnénk, hogy valami borzalmas titokra bukkanunk, így gondolkozunk: "Lehet, hogy e rokonszenves idegent Snooksnak, vagy pláne Bugginsnak hívják. Jobb meg sem kérdezni."