Ahhoz, hogy a szerelem sikeresen házasságba bolondítsa az embert, szükséges azt a látszatot keltenie, hogy az érzés sohasem fog véget érni. Ezt az illúziót csak erősítik a kulturális hagyományaink: minden gyerek azt olvassa, hogy a királyfi meg a királylány egybekelnek, s boldogan élnek, amíg meg nem halnak. További mítoszok tudomásunkra hozzák, hogy "akik egymásnak vannak teremtve, előbb-utóbb megtalálják egymást". Továbbá: a csillagokban meg vagyon írva, hogy ki kihez illik, s amikor találkozunk választottunkkal, a szerelem hozzásegít e fölismeréshez. S miután rátaláltunk a lényre, akit a magasságos ég is nekünk teremtett, s tökéletesen illünk is egymáshoz, nyilvánvaló, hogy tökéletes boldogságban és egyetértésben fogunk élni, míg csak le nem peregnek életünk lapjai. Ha azonban mégsem illünk össze tökéletesen, nem felelünk meg egymásnak maradéktalanul, veszekedésekre kerül sor, s a szerelemnek vége szakad: nyilvánvaló, hogy szörnyű hiba történt, rosszul olvastuk el, ami pedig meg vagyon írva a csillagokban, nem a nekünk teremtett lénnyel kötöttük össze az életünket, amit szerelemnek hittünk, nem az volt az "igazi" szerelem, s nincs mit tenni: vagy örökre boldogtalanul élünk, vagy beadjuk a válókeresetet.

A függőség szeretetnek tűnik föl, mert a függőségben szenvedő ember kétségbeesetten ragaszkodik társához. Valójában persze ez nem szeretet, hanem az ellentéte.

A szeretet nem érzelem. Sok emberben megvan a szeretet érzése, de ennek az érzelemnek a nevében mindenféle káros tetteket követ el. Ugyanakkor a valódi szeretetre képes ember gyakran tesz valaki hasznára akkor is, ha az illető nem is különösebben szimpatikus, s abban a pillanatban nem érez iránta különösebb szeretetet.

Az élet kockázat, s minél többet szeret az ember, annál több kockázatot vállal.

A nagy lépéseket általában kamaszkorban teszi meg az ember, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet őket megtenni bármikor.

Az elkötelezettség - akár sekély, akár mély - minden valóban szeretetteljes kapcsolat alapja és medre. A mély elkötelezettség még nem szavatolja a kapcsolat sikerét, de minden másnál nagyobb mértékben elősegíti.

Az önfegyelem, a szeretet és a tapasztalat fejlődésével együtt fejlődik az emberben a világ és a világban elfoglalt saját helyük megértése.

Az elme, mely néha úgy gondolja, hogy csodák nem léteznek, magában véve is csoda.

A stressz próbára teszi a jóságot. Az igazán jó emberek nehéz helyzetekben sem adják föl integritásukat, érettségüket és érzékenységüket. A nemességet talán úgy határozhatnánk meg, mint arra való képességet, hogy a megalázásra ne regresszióval reagáljunk, hogy a fájdalom ne tompítson el bennünket, hogy el tudjuk viselni a gyötrelmeket, és mindez ne tegyen kárt a lelkünkben. Amint azt másutt már megjegyeztem: a szenvedés képessége a nagyság egyik s talán legjobb mértéke.

Bár sok ember felnőttnek látszik, talán még sikeres embernek is, a "felnőttek" nagy része pszichológiai értelemben egész életében gyerek marad, aki sohasem tudott elszakadni a szüleitől vagy függetleníteni magát szülei fölötte gyakorolt hatalmától.

Szükségünk van azokra a pillanatokra, amikor rádöbbenünk, valami nincs rendben velünk, valami hibádzik, nem vagyunk tökéletesek, nem vagyunk bűntelenek. A bűn pillanatai, a megbánás pillanatai, azok a pillanatok, amikor önbecsülésünk alábbhagy, amikor kínzóan elégedetlenek vagyunk magunkkal - mindez elengedhetetlen a fejlődésünkhöz.

Létezik-e vajon nagyszerűbb újság annál, hogy nem veszíthetünk, hogy győzelemre vagyunk ítélve? Biztos győztesek vagyunk attól a pillanattól kezdve, hogy felismerjük: mindannak, ami velünk történik, az a célja, hogy tanítson bennünket. Megtanítson arra, amit utunk során tudnunk kell.

Az élet útja nincs aszfaltozva, nincs fényesen kivilágítva és útjelző táblák sem sorakoznak a szélén. Göröngyösen kanyarog a vadonban.

Azok a szülők, akik nem hajlandók gyermekeikkel együtt fejlődni, változni és szenvedni, a szenilitást választják - akár tisztában vannak ezzel, akár nem -, s mind gyermekeik, mind a világ messze maga mögött hagyja őket. A gyerekektől lehet tanulni, s aki megragadja ezt az alkalmat, biztosítja magának az értelmes öregséget. Sajnos, a legtöbb ember nem ragadja meg az alkalmat.

A bátorság nem azonos a félelem hiányával. Az bátor, aki a félelem ellenében és ellenére is képes cselekedni, kilépni az ismeretlenbe, legyőzve a félelem keltette ellenállást.