A szerelem érzete kivétel nélkül minden esetben átmeneti érzés. Mindegy, hogy az ember kibe szerelmes, ha a kapcsolat elég hosszú ideig tart, előbb-utóbb "kiszeret" belőle. Ez nem jelenti azt, hogy megszűnik a szeretet érzése, de azt már igen, hogy a szerelem eksztázisa mindig elmúlik, a mézeshetek mindig véget érnek.

Az a kormány, amely cenzúrája révén visszatart lényeges tudnivalókat, nem demokratikusabb, mint az a kormány, amely egyszerűen csak hazudik.

Az élet nehéz. Nagy igazság ez, a legnagyobb igazságok egyike. Mégpedig azért, mert ha valóban értjük - fölfogjuk és elfogadjuk -, hogy az élet nehéz, megszűnik nehéznek lenni. Mert amint elfogadjuk, az a tény, hogy nehéz, nem számít többé.

Az embert csak akkor szerethetik, ha méltó a szeretetre, s mindaddig nem lehet az, amíg egyetlen célja, hogy szeressék.

Észben kell tartani, hogy az igazság elhallgatása lehetőség szerint mindig hazugság, s így mindig komoly erkölcsi megfontolást igényel.

A gondok fölismerésének és megoldásának folyamatában rejlik az élet értelme. A probléma a próba, mellyel elkülönítjük a sikert és a kudarcot. Gondjaink miatt van szükségünk bátorságra és bölcsességre, sőt gondjaink tesznek minket bátrakká és bölcsekké. Végső soron ezek felelősek lelki fejlődésünkért.

A valósághoz vezető út nem könnyű. Először is, az ember nem a térképpel együtt született, előbb meg kell rajzolni, ez pedig erőfeszítést kíván. Minél nagyobb erőfeszítés megtételére vagyunk hajlandóak, annál nagyobb és pontosabb térképünk lesz. Ám sokan nem hajlandóak semmilyen erőfeszítésre. Mások befejezik a rajzolást kamaszkoruk végére. Az ő térképük kicsi marad és vázlatos, a világról alkotott képük egyoldalú és félrevezető. Életük delén az emberek rendszerint fölhagynak térképük rajzolásával. Úgy érzik, térképük teljes, világnézetük helyes (sőt: szent és sérthetetlen), és semmi szükségük nincsen újabb értesülésekre. Mintha kifáradtak volna.

Rálátásunk a valóságra olyan, mint egy térkép, melynek segítségével igyekszünk eligazodni az élet területén. Ha a térkép jó, rendszerint meg tudjuk határozni helyzetünket, s ha tudjuk, hova kívánunk eljutni, rendszerint azt is leolvashatjuk róla, mely útirány vezet el célunkhoz. Ha a térkép rossz, többnyire eltévedünk.

Életünket egy valós világban éljük. Hogy jól éljünk, szükséges, hogy a lehető legjobban megértsük a világot. Ez a megértés nem könnyű. A valóság és a valósággal vállalt viszonyunk számos eleme kifejezetten fájdalmas számunkra. Csak a szenvedés és az erőfeszítés vezethet el a megértésig.

Csak viszonylag kevés ember elég szerencsés ahhoz, hogy élete végéig folytassa a valóság titkainak feltérképezését, hogy a világ és az igazság megértését újra és újra felülvizsgálja, térképét nagyobbítsa, vonalait finomítsa, egy-egy vonalat újrarajzoljon.

Mi, amerikaiak úgy hisszük, hogy a lelki egészség egyenlő a válságok hiányával. Ennek semmi köze a lelki egészséghez! A lelki egészség ismérve az a képesség, mellyel idejében szembe tudunk nézni válságainkkal. Csakis szenvedések és válságok árán lehetséges fejlődnünk.

Pusztán saját erőnkből nem juthatunk el Istenhez. Csak akkor juthatunk el hozzá, ha magához emel bennünket.

Az életben mindnyájunknak a magunk útját kell járnunk. Ami az egyik embert célhoz viszi, a másiknak tévút.

Egy házasságon belül csak akkor lehet megoldani az alapvető problémákat - úgymint függőség, függetlenség, erőviszonyok, stb. -, ha a házastársak mélyen tudatában vannak, hogy a küzdelmük nem okozhatja magának a kapcsolatnak a pusztulását.

Lázadnunk kell szüleink hite ellen, mert szükségszerűen korlátoltabb, mint az a hit, amelyet magunk alakíthattunk ki személyes tapasztalataink, felnőtt tapasztalataink és egy újabb emberi nemzedék tudása alapján. A vallás nem jó örökség. Az ember vallásának személyes vallásnak kell lennie, amelyet maga alakít ki, kérdezve és kételkedve, saját tapasztalatának olvasztótégelyében.