A magunkra vonatkozó tudatlanság könnye a legkeményebb pénz. A szenvedés gyémántjából verik. Azt a tudást veszed meg rajta, hogy képes légy változni a külvilág valós jelzései nyomán, bármennyire fájdalmas is ez a változás. Illetve, amikor megbizonyosodsz magadban róla, hogy a sértés csak sértés, vagyis igaztalan, akkor néhány magányos, fojtott kiáltással tudd le a rágalom szülte fájdalmat, s többé ne törődj vele azután.

Mikor el merem viselni az egyedüllétet, felzeng a világ. Megszólal az egész. Jelen kell lenni az elviseléséhez, az igaz; erő kell annak tudomásulvételéhez, hogy az egész életem – mindenki, akit ismerek és minden, amit tudok – most és egyidejűleg válik esedékessé: az egyedüllét csöndjében egyszerre szólal meg. Ilyenkor én is ezerfelé tudok beszélni egy időben, és a gondolatok összehasonlíthatatlanul gyorsabbak a szónál, talán gyorsabbak a fénynél is. Nagy esély, egyedülállóan csodálatos estély valakivel magunkban lenni.
Ünnep.

A magányérzet a magunk vállalása helyén keletkezik. Aki azt mondja magáról, hogy se kutyája, se macskája, és nincsen egyetlen barátja sem, az nem tudja, hogy igazában mindenki egyedül van. Már ha egyszer magába nézett, és önmagára ismert, és szóba mert elegyedni azzal, aki benne van. Akkor mindjárt lesz barátja is. S lassacskán ráébred, hogy hiszen sosincs, sose lesz, mert sosem volt egyedül.

Egyedül vagy.
Az se jó, ha észre se veszik, de az még rosszabb, mikor már suttognak róla.

Legfelső belső állapotunkat veszítjük el, ha azt hisszük, hogy a boldogság valami nyilvános és trendi vacak. Irtózat. Sosem lehet boldog, aki boldog akar lenni. Embernek kell lenni, és mindig nyitva lenni: készen kell rá lenni. A többi meglepetés.

Sose bánts senkit, mert azzal a hatalmába kerülhetsz.

A házad hiába lesz nagyobb, ha a lelked egyre kisebb.

Vedd észre magad. Az a pillanat lesz a második születésed. Nem futsz többé. S egy méltósággal teli, de agyonhajszolt üldözöttet pillantasz meg lelkednek tükrében.

Tiszteld magad, és tisztelhetővé válsz. Akkor is, ha nem mondják.

Az igazságtalanságot nem lehet törleszteni. A törlesztéssel csak növelni lehet.

Amit a fényben láttál, arra a sötétben is emlékszel majd. Reménységet akarok lopni a szívedbe, ahogyan Prométheusz lopott tüzet az istenektől az embereknek. Meg akarlak tanítani tüzet gyújtani a bensődben, a gondolkodó szívedben. Fáklyaként vezet majd a labirintusban.

Az embernek a lehetetlent érdemes követelnie magától, hogy abból legalább, ami lehetséges, biztosan meglegyen.

A munka a robottól abban különbözik, hogy személyes értelme van. Akkor is örülök, hogy megcsinálhatom, amikor fáradsággal jár. Nem tudják megparancsolni; megteszi az ember, ha nem parancsolják is. Belső parancs. Nevezzük a nevén: játék.

A szeretetnek nincs oka. Van. Támad. És ha valóban feltámad, kifogyhatatlan. Aki megérzi magában ezt az erőt, az szerény lesz. Van ereje felülemelkedni bármi veszteségen. A szerénység növeli az önbizalmát. Akinek van önbizalma, nyugodt. Egyre többet képes belátni, átlátni a helyzeteket, felfogni az összefüggéseket, beleélni magát a másik helyzetébe. Tehát mind könnyebb szeretnie: megengedi magának a mindent-megbocsátás őrült luxusát.

Van még egy ígéret abban, ha képes vagy hálát érezni, amiért élsz. Akkor érdeklődésed végül az Élet Forrására irányul. S mivel az igazi szerelem szenvedélyes eggyé válás, ha menthetetlenül belezúgsz, belezuhansz az Élet Forrásába, ugyan ki különböztethet meg tőle? Hol talál fogást rajtad a halál?