Az arcom egy hazug térkép volt, amit apa kedvéért rajzoltam, hogy elégedett legyen velem, mert neki csak a tökéletes volt elég jó. Egy hazugság, ami anyát is megnyugtatta, mert így könnyebb volt elhinnie, hogy én boldog leszek, ha ő nem is.
Elnevettem magamat. Egyszerűen nem bírtam ki, bár fájt minden arcizmom. Amikor abbahagytam a nevetést, álltam tekintetét. Pillantása lehámozta rólam az évek során felötlött védelmi álarcaimat, a tagadást, a titkokat, a kötelező sminket, a hamis mosolyokat.
Mindenkinek adódik egy olyan pillanat az életében, amikor választás előtt áll. Amikor tudja, hogy lesz Előtte és Utána, és az a bizonyos pillanat a vízválasztó.
Azok a művészek, akik megdöbbentik, elgondolkodtatják az embereket, akik valami mást, újat és furcsát alkotnak, és akiket épp ezért kinevetnek, na, pont az ő nevük marad fenn.
A Valódi Szépség mindennel összeköt. A jelenlétében tiszta leszek, mintha meleg fürdőt vettem volna, és utána jobban megbecsülök minden színt, formát, látványt, ami elém tárul.
Olyan egyszerű tétlennek maradni. Minek változtatni valamin, ami nagyjából rendben van? Így jutunk odáig, hogy elhisszük, hogy minden nagyjából rendben van, amikor egyáltalán semmi sincs rendben, és összetévesztjük a nyafogást a megoldással, a halogatást a megfontoltsággal.
Néha szenvedéllyel, megszállottan kell a térképet tanulmányozni, hogy láthassuk, merre tartunk, merre tartottak az előttünk járók. Hogy megjegyezzünk minden akadályt és veszélyt. Shakespeare ezt a megszállottságot hívta térképészkedésnek.
