A gondolatok univerzumában is, és - ha ez valami más - a fizikai törvények univerzumában is lehet rab vagy szabad az ember. Pillanatnyilag még nem tudjuk, hogy mennyire vagyunk rabok, s mennyire vagyunk szabadok. A világmindenségnek még csak elenyésző töredékét ismerjük.

Minden élet terjeszkedni akar. A fű, a cserebogár, az antilop: mind ki akarják tölteni életük lehetséges terét. Az ember is. És az ember az élőlények többségénél jobban el tud hárítani minden akadályt, ki tud irtani minden élőlényt, amely útjában áll. A tigrisek, sasok, krokodilusok esetlen kispályás kezdők hozzá képest.

Az élet nem más, mint a végtelen lehetőségek véletlen, s gazdag burjánzása.

Vannak az életnek olyan kis, zárt körei, ahol az ember úgy érezheti, hogy értelme van az életének. A "kert", ahol elmerül a gyümölcsfák metszésében, a "műhely", ahol hamarosan az utolsó alkatrész is beleillik majd az örökmozgóba, a "padlásszoba", ahol remekművek születhetnek, a "könyvtár", ahol ott zsonganak az emberiség gondolatai.

Jó az, ha minden ember békésen és lelkiismeretesen teszi a dolgát, a szántóvető szánt, a halász halászik, a matróz igazítja a vitorlákat, a tanár tanít, a doktor gyógyít. Ez a mindennapi életünk. Ugyanakkor jó lenne hinni abban, hogy az ember nemcsak szánt, vet, gyereket nevel, épít, gyógyít, hanem valami "mélyebb" jelentése, jelentősége is van az életének, valamilyen nagyobb, fontosabb történés, dráma részese, szereplője.

A mitológiai és vallási racionalitás és hagyományos filozófiák többsége úgy határozta meg az életet, mint amelynek nemcsak jelentése van, vagyis nemcsak érthető, hanem értelme, jelentősége, célja van. Sőt, az élet értelmét, célját még mintha könnyebben határozták volna meg, mint a jelentését. Kevesen vonták ugyanis kétségbe azt, hogy az életnek van valami mély értelme, célja, még akkor is, ha ezt az értelmet vagy célt az emberi ráció nem feltétlenül tudja megérteni, megragadni.

Az oroszlánok üvöltése, a farkasok ordítása, a viharos tenger dühöngése és a pusztító kard mind részei az ember számára megfoghatatlanul nagy örökkévalóságnak.

A tragikus megrázkódtatás a maga durva nyerseségében és brutalitásában súlyosan megrendíthetné az ember hitét az életben, önmagában, a világban. A színházban azonban nem kerül sor ilyen rombolásra és rombolódásra. Nem kerül rá sor, mert tényezők egész sora védi meg a nézőt ettől a veszélytől. Védi mindenekelőtt az, hogy a tragédia itt csak "színjáték".

Hogy megvédjük magunkat ebben a világban, nemcsak mítoszokkal és vallásokkal, gondolatokkal és hiedelmekkel vesszük körül magunkat. Hanem zenével is. Hangokkal és ritmusokkal, dallamokkal és harmóniával. A zene is véd minket egy idegen világban. Betölti a körülöttünk lévő űrt; a csend félelmetes ürességét. Fütyörészünk éjjel az erdőben, hogy ne féljünk, és ne legyünk olyan védtelenek a sötétben. Afrikai törzsek a dobok ritmikus morajlásával töltik ki az ürességet maguk körül. Amikor énekelünk, akkor az énekhang hullámai töltik ki a teret körülöttünk. Egy walkmannel az övünkön és egy fülhallgatóval a fejünkön kizárjuk a valóságos világot; gyalogolhatunk egy félelmetes metropolis legzajosabb utcáján, közben mégis a zene és a harmónia világának közepén érezhetjük magunkat. Körülvesz minket a dallamok és ritmusok láthatatlan védőburka. Amikor a zene elhallgat, a nemlét és a csend birodalma vesz újra körül minket.

Viccet hallgatni, rajzfilmet nézni vagy egy bohócakrobata bravúrjait figyelni olyan, amint amikor hullámvasúton utazunk. Az első pillanatokban, amikor megindulunk lefelé, mintha csiklandoznának, egyre könnyebbnek érezzük magunkat, egyre inkább kiszabadulunk a fizikai világ, a gravitáció rabságából, egyre boldogabban nevetünk. Amikor kocsijaink felgyorsulnak, amikor már-már tehetetlenül zuhanni kezdünk, amikor már érezzük, hogy kiesünk a világból, akkor nevetésünk egyre inkább átmegy hisztérikus sikoltásba. A következő pillanatban azonban egy elegáns kanyar lelassítja szabadesésünket, és mi diadalmasan és elegánsan visszatérünk mindennapi világunkba: megkönnyebülten nevetünk.

Nevetünk, amikor szabadnak, boldognak, a világ, az élet urainak érezzük magunkat; amikor az élet szép, amikor itthon érezzük magunkat ebben a világban. De látni fogjuk, hogy furcsa módon akkor is nevetünk, ha hirtelen kiesünk önnön életünkből, ha "kizuhanunk a világból"; ha valami betaszít minket, ha csak egy szempillantásra is, egy ismeretlen és idegen világ szakadékába. A viccek pontosan ezt teszik velünk: belöknek egy szakadékba. A viccek nem tréfálnak. Nem triviálisak. Egy romboló és egyben felszabadító démon lakik bennük. Veszélyesek.

Nincsenek ártatlan tréfák, ámbár vannak ártatlan nevetések. Nevetünk, amikor - megszabadulva valamilyen feszültségtől, szorongástól, tehertől - hirtelen megkönnyebbülünk. Nevetünk örömünkben, amikor váratlanul sikerül valami. Nevetünk, amikor gyerekeink valami kedveset mondanak vagy tesznek; amikor szerelmünk ránk mosolyog; amikor boldognak érezzük magunkat. Vannak másféle nevetések is. Nevetésünk lehet ártatlan és gonosz, angyali és ördögi. Nevethetünk örömünkben és kínunkban. Nevetünk, amikor boldogok vagyunk, és nevetünk olyankor is, amikor inkább sírni volna kedvünk.

A játék nincs mindenütt jelen a világban. Nincs, mint valami éltető só, feloldva és feloldódva a világ anyagában. Épp ellenkezőleg: alig-alig fér össze a világgal. Egyedülálló és különleges a világban. Ütközik a világgal. Ellenpólusa annak a "nem emberi világnak", annak a világnak, amelyben élünk, s amelyet "idegen világnak" nevezünk.

Bizonyos országokban a hóhér ellen a kivégzés után gyorsított bírói eljárás során vádat emeltek emberölésért, majd pedig felmentették. Ha van vagy volt ilyen gyakorlat, jól jellemzi az említett kettősséget: azt, hogy ha a társadalom érdekei úgy kívánják, el lehet venni valaki életét, az emberi élet azonban abszolút érték, elpusztítása bűn, s ezt a bűnt valahogy fel kell oldani. Ugyanezt példázza az a gyakorlat azokban az amerikai szövetségi államokban, ahol méreggel végzik ki a halálraítélteket, hogy nem egy, hanem három alkalmazott kezében van injekciós tű, kettőben semleges folyadék van, egyben méreg, és senki sem tudja, hogy melyik kezében van a méreggel teli tű.

Az élet célja az, hogy élhessek. Hogy életben maradhassak. De miért cél ez? Mert élni jó, élni kellemes? Vagyis a kellemesség állapota a cél? Vagy azért akarok életben maradni, mert meghalni vagy nem létezni rossz? Vagyis az élet célja a fájdalom és a szenvedés elkerülése? Vagy azért akarok életben maradni, hogy megismerjem a világot? De miért fontos az, miért cél az, hogy egy halandó lény megismerje a világot? Van valami tágabb keret, amelyen belül ez a megismerés fontossá, értelmes céllá válik?