A természetes kiválasztódás elve a faj túlélését, illetve általában az életfolyamat fenntartását szolgálja, és nem az egységes jólétét. Az életnek ez a megállíthatatlan ereje vakon tör előre, és kíméletlenül kihasználja, majd elpusztítja az élőlényeket, az amőbáktól kezdve az emberi lényekig.

A rajzfilmekben minden visszafordítható, s ennek következtében az idő, a halál, az okozatiság elveszti lényegét, elveszti "fullánkját".

Az emberi élet egyik legnagyobb terhe az, hogy nem lehet nem megtörténtté tenni azt, ami már megtörtént. A rajzfilmek azonban szüntelenül a feje tetejére állítják a valóságnak ezt a vastörvényét. Újra és újra legyőzik a kauzalitást és a determinizmust azzal, hogy ide-oda forgatják az ok és okozat közötti kapcsolatot. És ezzel legyőzik a végső visszafordíthatatlanságot is: a halált.

A bohóc a maga együgyűségében az egyetlen olyan embertípus, amelyik sohasem képes érvényesíteni, másokra ráerőszakolni a maga önző akaratát. Ezzel az egyik legkövetkezetesebben érvényesülő ok-okozati láncolatból, az egymással versengő emberi törekvések láncolatából, a másokat megkárosító önzés "eredendő bűnéből" maradnak ki. Ártatlanok.

A szépségben a világmindenség végső eszméi, plátói ideái villannak fel, és mi megrettenünk démoni erejük láttán.

A szépség szorosan összefügg az egyetemes lét félelmetes mélységeivel; vagy mondjuk úgy, hogy a nemléttel, egy idegen világ rettenetével.

A rettenet és a szépség egymásba villódzása valószínűleg ott van minden műalkotásban, még akkor is, ha ezt többnyire nem vesszük tudomásul, és ha ez a kettősség nem minden műfajban és nem minden kor műalkotásaiban van ugyanilyen erővel jelen. Erős és nyilvánvaló a tragédiákban és a komédiákban.

Szeretjük az illatokat. Gyönyörködünk bennük. Az élet minden bizonnyal sivárabb lenne nélkülük. De önmagukban, természetes állapotukban szerény szerepet játszanak az életünkben. Amikor azonban illatszerekké, parfümökké alakulnak át, egyszeriben varázserővel töltődnek föl.

A Hiúság Vására nem hiábavalóságok, frivol és triviális dolgok vására. Mert hiúságaink halálosan komolyak. Olyannyira, hogy Vanitatum vanitas helyett inkább azt kellene mondanunk, hogy Vanitatum gravitas; hiábavalóságaink fontossága és komolysága.

Csak az az ember lehet szabad, akinek van bátorsága arra, hogy hiteles választások során át maga teremtse meg a maga világát. Aki nem vállalkozik erre, vagy kudarcot vall, azt leigázzák a mindennapi élet rutinjai.

A giccs valószínűleg azért marad kívül az igazi művészet birodalmán, mert mindent elkövet annak érdekében, hogy százszázalékosan csak szép legyen.

Teremteni valamit a semmiből, csillagképeket építeni szimbólumokból, talán a semmiből, fölépíteni a szabadság, az értelem és a méltóság világát egy néma és üres univerzumban: ez, úgy hiszem, emberhez méltó munka volt. Igazi emberi kaland volt.

A halál abszurditása, a halál tökéletes értelmetlensége csak akkor győzhető le, ha van valami az ember létezésén túl. Valami, ami az egyéni élet elkerülhetetlen végessége, megtörése, megsemmisülése ellenére is értelmessé teszi ezt az életet. Egy tágabb keret, amelyen belül értelme, célja, feladata, haszna van a véges emberi életnek.

Az emberi értelem egyik legfőbb képessége és funkciója mindenkor az volt, és különösen vonatkozik ez a tudományos értelemre, hogy feltárja a természetes folyamatok mögött rejlő ok-okozati összefüggéseket, és ennek segítségével előre jelezzen jövőbeli eseményeket.

Az élet megsemmisítésének a vágya, illetve a halál és rombolás ösztöne egyidejű az élet és szeretet ösztönével. E két princípium közötti küzdelem nemcsak az örök emberi dráma középpontja, hanem egyben az emberi civilizáció kibontakozásának legfőbb hajtóereje is.