Az ember sok ezer könyvet olvas, legnagyobb részüket egy hét alatt elfelejti. Az ember életében sok ezer festményt, zeneművet, szobrot és tájat lát és hall, és van tíz-húsz-harminc, amely hosszú ideig kíséri, mint a barát vagy a kedves. Az ember életében csak egész kevés olyan gondolatot talál, amelytől sohasem válik meg. A sok ezer könyv mindennapi táplálék, amely azzal, hogy egy bizonyos ideig örömet nyújtott, feladatát elvégezte. Az a tíz-húsz-harminc kép, vagy zenemű vagy vers, amely az embert hosszú ideig kíséri, meghitt élettárs.

Sok-sok millió ember él ötven és hatvan és még több évig, és sohasem jut eszébe, hogy él, csak itt van, valamiképpen itt van, derengő, álomkóros állapotban.

Szeretet az, amikor valakinek létnehézségeit magamra veszem, hogy annak életét szebbé tegyem.

Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.

A nagy útban nincsen semmi rejtély. Az ég hatása: jónak lenni, a föld hatása a bőség, az ember hatása a rend. Mindenkinek csak egyetlen dologra van szüksége, igazan élni.

Ami földi, terhemre van. Végtelenül terhemre. Semmi sem kínoz jobban, mint testi szükségletem: a meleg szoba, a ruha, az étel, főként az étel, az éhség. Nehéz rabság. A test rabjának lenni.

Nem okos, aki nem bolond egy kicsit, és nem egészséges, aki egy picinykét nem beteg.

Akinek hazudok, az kevésbé gyűlöl engem, mint ahogy én kénytelen vagyok gyűlölni azt, akinek hazudtam.

A magány nehéz. Novemberben kinézni reggel a szürke derengésbe, kijönni a tornácra -, és nincs senki, senki. A hegyoldalon barna levelekre szürke köd telepszik. Ezt az érzést csak a legerősebb ellenméreggel lehet gyógyítani. Mi az? A tudat, hogy az ember egyedül át tudja élni a világ legnagyobb szépségeit, éspedig nem képzeletben, elégtételként, hanem, mint az örök egy, aki a legközelebb áll a mindenséghez. Az ember csak közösségben élhet boldogan, de csak a magányban lehet Isten.

Nietzsche szerint, amit az ember másnak hazudik, elenyésző semmiség amellett, amit az ember önmagának hazudik.

A világ az a hely, ahol a dolog nem az, ahogy van, hanem ahogy hat. A világban az embert nem valódi élete, hanem színészi teljesítménye szerint ítélik meg.

Aki önmagát feladja, sohasem szabadul meg attól, aki mindezt látja.

Valaki vagy él, és az élet ára a beszennyeződés, vagy nem akar beszennyeződni, de akkor az életről kénytelen lemondani.

A dolgok rendje, hogy az ember nemcsak hazudik, hanem azon felül be is kell bizonyítania, hogy igaza van.

Az ember asszimilációs képessége határtalan. Haeckel azt mondja, ha nem ég hamuvá, az ember a poklot is órák alatt megszokja.