Minden modern, az egészségügyi és szociális szférában egyaránt kötelező adminisztrációs technika és rendszer elveszi az időt, a lehetőséget a személyességtől, megöli azt, ami a legfontosabb lenne orvos és páciens között: a valódi kapcsolatot.

Minthogy nem tudjuk, hogyan "kell" élni, egy csoda, hogy valami éltet minket, az élet működteti a szívünket, dolgoztatja a vesénket, működteti a májunkat, ez az erő növesztett anyánk méhében, cseperedtünk, értünk, mint egy virág vagy gyümölcs - és ugyanez az erő (a viriditas) gyógyíthat meg, ha valami bajunk van.

Aki reménytelen és életunt, megbetegszik, a halál felé gravitál, és nincs orvos, aki megmenthetné.

Az immunrendszer az élni akarás függvénye. Az egyik élteti a másikat.

Két ember annyira más, végtelenül más, elképzelhetetlenül és kimondhatatlanul más, nincs olyan kapcsolat, ami csak kellemes. Óriási bátorságra van szükség ahhoz, hogy megmaradjon az őszinte, szabad megnyilvánulása mindkét embernek, akár barátok, akár szeretők.

Itt arról van szó, hogy ha ma este az ágyadra ülne a halál, és azt mondaná, "no fiam, jöttem érted!", akkor milyen lelkesen próbálnád lebeszélni, hogy elvigyen. Lehet, hogy csendben odasúgod neki, hogy "jaj, de jó, hogy jöttél, már alig vártalak, végre megszabadulok minden nyűgömtől!". Ez a nulla életkedv. De lehet, hogy azt mondod, nagyon lelkesen, hogy nekem még ezt és ezt kell csinálni, én még ezt akarom az élettől, ezt akarom a nőktől, még meg akarom szerezni a Nobel-díjat, könyvet akarok írni, s meggyőzöd a halált, hogy még várjon egy kicsit. Ha valami olyat csinálsz, amit élvezel, akkor nem akarod, hogy vége legyen.

A szülők beadják a gyereket a börtönbe, hiszen nekik is börtön a munkahelyük. Az iskola előkészíti a mai gyerekeket, hogy majd könnyen tudjanak dolgozni az akkori börtönökben.

A bátorság ahhoz kell, hogy a félelem ne játsszon szerepet az elhatározásokban.

Aki bántja magát, az lehetetlenné teszi azoknak az életét akik szeretnék szeretni őt. Ha lassan ölöm magam, akkor átkozott az, aki szereti a gyilkost bennem, de az is átkozott, aki cserben hagy. Tehát gúzsba kötök mindenkit, aki közelembe kerül.

Lehet, hogy azért maradtok együtt, mert egyikőtök sem tudna találni egy másik embert a világon, akivel ilyen édesen tudnátok kínozni egymást. Ha mindketten mazochisták vagytok, akkor ez egy remek helyzet.

Ha azt mondom valakinek, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, és ő őszintén megvizsgálja az életét, de azt találja, hogy rosszabb lett, mióta vele vagyok, akkor én nem szeretem őt. Függetlenül attól, hogy mit mondok. Tehát a szeretet bizonyítéka a szeretetben van, nem a szeretőben.

Lehet, hogy a két szót, sors és végzet, én másként használom. A végzetben benne van a vég. Az valaminek a vége, nem az eleje. A sors pedig, az, amit nem választottunk meg. A sors a kezdet, amivel kezdtünk, a végzet, ahol végzünk. Egzisztenciálisan úgy lehetne értelmezni, hogy ide lettünk dobva. Amikor megszülettünk, mintha valaki okkal dobott volna minket oda, ahol találjuk magunkat.

Úgy ismered meg magadat, hogy belepottyantod magadat a legkülönbözőbb helyzetekbe, és megfigyeled, mi lesz. Ez nem munka, ez játék. Én remélem, hogy halálomig fogok így játszani.

A félelem leszűkíti az életemet, a vágy kitágítja. Ez egy állandó harc, nem lehet megmenekülni tőle. Néha azt tanácsolom valakinek, hogy kövesse a legnagyobb félelmeit, használja őket iránytűnek, és azért is abba kezdjen bele, amitől a legjobban fél. Azt gondolom, a legnagyobb félelem bújtatja a legnagyobb izgalmat. Tulajdonképpen csak az izgalmas, ami veszélyes.

A bűntudattal meg lehet küzdeni, az nem olyan veszélyes. Ami megöli az embert, az a szégyen. A különbség óriási, de senki nem akarja tudni. A bűntudat arról szól, hogy mit tettem. A szégyen pedig arról, hogy ki vagyok, vagy mi vagyok én. A szégyen a lényemet támadja meg, a bűntudat csak a cselekedetemet.