A düh nagyon hasznos érzelem, azt jelzi, hogy valamit meg akarok változtatni. De erre is kitaláltunk orvosságot, mert konzervatívak vagyunk, és a legjobb az, ha soha semmi nem változik. Így aztán előfizetünk az unalomra. És amikor unatkozunk, akkor tulajdonképpen várunk a halálra. Mert a halál megszabadít ebből a rettenetes unalomból.

Csak a szolga vár, a mester soha. És mire vár a szolga? A mester halálára. Sajnos, legtöbbször az történik, hogy amikor a mester meghal, a szolga, aki már nagyon régóta szolga, hamar talál egy másik mestert.

Az igazi terapeuta az, akit az érdekel, hogy tulajdonképpen te ki vagy. Aki nem azzal foglalkozik, hogy te kivé váljál, vagy hogy jó páciens legyél. Terapeuta tehát csak akkor kell, ha nem találsz magadnak valódi barátokat. Akinek valódi barátai vannak, nincs szüksége terapeutára.

A depresszió akkor jön elő, amikor az ember rádöbben, hogy egy csomó szerepet játszik, de senkit sem érdekel, hogy valójában ő kicsoda.

Az otthon ott van, ahol nem kell a szabadságommal fizetnem azért, hogy eltűrjenek.

Akkor vagy otthon, amikor nincsenek elvárások, amikor az lehetsz, aki vagy. És a másik örömet lel benned, nem akar megváltoztatni, és nem kritizál, hanem örül neked úgy, ahogy vagy.

Nem azért születünk meg, mert annyira ki akarunk jönni a világba, hanem azért, mert úgy érezzük, belehalunk, ha benn maradunk.

Amíg az ember a félelmeit használja a döntéseihez, tulajdonképpen menekül. Csak abban az esetben indul el egyáltalán valami felé, amikor elég bátorságot gyűjt ahhoz, hogy bár fél, mégis a vágyait kövesse.

Ha el akarjuk kerülni azt, amitől a legjobban félünk, unalmas lesz az életünk. Ez az ára.

Ha felébredek, és egy börtönben találom magam, de észreveszem a nyitott ajtót, akkor nem kell tökölni azon, hogyan kerültem oda. Azonnal ki kell sétálni onnan, és kész. Szerintem, ha bármi rosszat teszünk, lopunk, hazudunk, megcsaljuk az embereket, de elhatározzuk, hogy ezt többé nem tesszük, akkor a világ és az istenek is azonnal megbocsátanak.

Az egyik legnagyobb tragédia az ember életében az, amikor testvére születik. Azért, mert abban a pillanatban elveszti a királyságát vagy a királynőségét. Leginkább ahhoz hasonlítható, amikor egyszer csak az egyik fél behoz egy szeretőt a házasságba.

A félelem olyan, mint az időjárás. Csak azért, mert esik az eső vagy havazik, én nem mondom le a látogatást, ha már megígértem. Felöltözök, és már indulok is hozzád, akár esik, akár fúj. Meg lehet tanulni, hogy azt fogom csinálni, amit én akarok, még akkor is, ha félek, rettegek vagy hányingerem támad.

A traumát gyakran nem csak az okozza, ami történt, hanem az, hogy soha nem lehetett beszélni róla. Titokban kellett tartani, még gondolkodni sem lehetett róla, ezért nem lehetett megemészteni.

Nincsenek izmok a megbocsátásra. Nem lehet elhatározni, nem lehet akarattal megbocsátani valakinek. Tehetsz úgy, mondhatod azt, hogy megbocsátasz, de a szívedből nem fog eltűnni a megbántottság.

Előbb lehet elfelejteni, mint megbocsátani valamit.