A múlton senki sem tud változtatni. A múlt megtörtént. Vége. Kész. A jövő megfoghatatlan, átlátszatlan, de a jó hír az, hogy a múlt nem határozza meg a jövőt. Bármit is tettél vagy nem tettél a múltban, elhatározás kérdése, hogy azt ismétled-e.

Azért, ami két ember között történik, mindketten felelősek. A jóért is, a rosszért is.

Az igazság az, hogy a múlt nem jósolja meg a jövőt, de mi úgy csinálunk, mintha, és ezzel a jövőt olyanná csináljuk, mint a múlt volt. A lehetőség az, hogy valakinek a segítségével, aki már erre rájött, újra lehet kezdeni az életet.

Vizsgázhatok helyetted, kivihetem a szemetet helyetted, de nem halhatok meg helyetted. A halál pillanatában mindannyian egyedül maradunk, és mégis, talán mégsem. A szülő anya is magára marad a végső pillanatban, neki kell megszülnie picijét, amit elkezdett, nem fejezheti be más. Mégis, sokan mondták nekem, hogy a fájdalom elbírhatóvá válik, amikor hirtelen rádöbben a vajúdó nő, hogy évezredek óta, most, és a jövőben is millió és millió nő szült, szül és szülni fog, és hát nincs is egyedül, mert részt vesz ebben az örökké tartó folyamatban: az élet szül. A haldoklás nagyon hasonlít a vajúdásra. Szerintem mindenki abban reménykedik, hogy ne kelljen egyedül éreznie magát a halál küszöbén, hogy valami vagy valaki belesegíti abba az örökké tartó folyamatba, ami a halál: az élet meghal.

A félelem iránytűje egyre szűkebb, biztonságosabb, de üres és magányos börtön felé visz. A vágy iránytűje kiszámíthatatlan, veszélyes, de izgalmas tájakra mutat.

Ha a valóságom nem olyan izgalmas, mint a fantáziám, akkor ezért én vagyok felelős.

A szokás illúzió, a szabadság tény, valóság. Az életem egy regény, aminek én vagyok a szerzője is, főhőse is. Az, hogy mit tesz a hős a következő fejezetben, teljesen tőlem függ, az én felelősségem.

Ha valakinek gyerekei vannak, az a dolga, hogy felvigye a magasba, pályára állítsa őket, azután ő maga kapcsolódjon le róluk.

Az egyetlen útmutatás, amit azzal kapcsolatban adhatok, hogyan neveljük fel a gyerekeinket: ne szégyenítsük meg őket! Ne alázzuk meg őket! Semmiképpen se! És ha más viselkedne így velük, védjük meg őket!

Én mindig nagyon meglepődök azon, hogy az emberek, akik azért jönnek hozzám, mert nem érzik jól magukat, azt hiszik, a terápia végén jobban lesznek. Nem tudják, hogy tulajdonképpen csak egy dolog történik a terápiában: megnő a kapacitásuk a szenvedésre. Vagyis a végén már nem ijednek meg attól a szenvedéstől, ami együtt jár az élettel.

Az ember akkor unalmas, ha nem mond igazat. Aki őszinte és spontán, az mindig meglepő. És a meglepetések végtelen sora irtó izgalmas.

Az unalom definíciója az, hogy bármiről legyen is szó, az ember arra vár, hogy vége legyen.

Ha nem gondolkozom elég mélyen, akkor csak leírom, mi az élményem veled kapcsolatban, olyan kategóriák szerint, amiket én már ismerek. Tulajdonképpen beleraklak azokba a skatulyákba, amelyek szerint én élek. És nem is látlak igazán, mert csak azt látom benned, amit már ismerek, amiről már tudok.

A gyerek azért kezd el hazudni, mert attól fél, hogy ha megmondja az igazat, elfordul tőle a szülő, a tanár vagy a barát. De ha nem fordul is el, legalább megbünteti. Olyan, mintha arra szocializálnánk egymást otthon és az iskolában is, hogy valamiféle homogén színházat játsszunk. Mindenki játssza meg azt, akinek lennie kellene, de senki se legyen önmaga, még véletlenül se. Aki önmaga, arról megvan a véleményünk.

Ha valaki más, mint én, és ez zavar vagy megijeszt, akkor könnyen rámondhatom, hogy őrült, rossz vagy beteg. Ezzel a három kategóriával választjuk el magunkat azoktól, akik mások. Észre sem vesszük, hogy mi is mások vagyunk.