Valahol olvastam, hogy vannak, akik megépítik a labirintust, és vannak, akik tévelyegnek benne. Nos, talán ez az egyetlen különös képességem: hogy egymagam mindkét feladatra alkalmas vagyok. Azt megítélni, hogy az építményem felér-e mondjuk a krétaival, vagy csak amolyan ügyesen nyírt kertészmunka, az nem az én dolgom. Viszont annak utánajárni, hogy ezt a meglehetősen sivár építményt miért és miként húztam fel, az olyan feladat, amelyet rajtam kívül aligha végezhet el bárki is.

Ahol semmi nincs, onnan föltétlenül tisztábban látja az ember a dolgokat. Az egészet, egyben. Nincs ez túlmisztifikálva, vannak helyek, ahonnan a dolgokat másképpen látni. Persze, lehet, hogy nem tisztábban, jobban, de mindenesetre másképp.

Ha valamelyest ismerjük az emberi természetet, nem nehéz kitalálnunk, hogy melyikükben mi történik.

Ha az ember dolgozik, az idő kétségkívül beleragad az iszapba, valahogy úgy, mint hosszabbításkor.

Az ébredés senkiföldje nagyjából valami olyasmi, mint a rossz irányú futóhomok, vagy inkább ingovány, fölfele működő mocsár, amiből egyre kijjebb kerül az ember, még sincs benne sok köszönet.

A sötétzárka sem tesz annyira magányossá, mint a hazugság.

Aki olvas, azt általában békén hagyják. Attól nem kérdik meg, hogy honnan hová utazik, hogy van-e család, ilyesmi. Akinek könyv van a kezében, az valójában nincs is jelen. Nem kell kínálgatni aprósüteménnyel vagy innivalóval, mert a könyv láthatatlanná tesz.

Sokak szerint a remény erőt ad, mások viszont, akik már reméltek, nemcsak úgy ímmel-ámmal, hanem igazán, azok tudják, hogy ez pont fordítva van: a reményhez kell az erő. Sokkal több erő kell hozzá, mint a reménytelenséghez.

A gyönyör tulajdonképpen nemesített fájdalom.

A némaság percei a legkegyetlenebbek. Így van ez a kihallgatáson, és így van ez a szerelemben. Temetésen szintén. Akár égi, akár földi idő van érvényben, a némaság perceit az ördög méri ki rozsdás-vasutas vekkerrel. Éveknek méri a percet, ezért lehet ilyenkor megöregedni.