Az emberek futnak a boldogságért, s nem tudják, mikor veszítik el.

Igaz, hogy csak tökfilkó megy lépre a kacér nőnek, de éppen az a kacér nő művészete, hogy a legokosabb emberből is tökfilkót csinál.

Titokzatos, megfejthetetlen világ a mi szívünk. Olyan érzékeny, olyan változó. Egy gyenge fuvalom nehéz lavinákkal zúzza össze minden atomját, s egy mosolygó napsugár új életre tudja kelteni.

Az ember mindent elfeled,
Élni, hazudni, halni, adni,
De csók-kérő daganata
A sírban sem fog lelohadni.

Látlak szelidnek, látlak szépnek,
Csunyaságnak, gyönyörüségnek,
Látlak mindenkinek.

Szeress engem, ha tudsz szeretni,
Szeress engem, mert, jaj, utálnak
S olyan jó szeretettnek lenni.

Óh, földi dolgok, ha nem kellene
Birtoktokért megmozdítni az ujjat
S úgy magatoktól ölünkbe esnétek:
Be szép volna és - be kevés az Élet.

Lesz erényes, különb nálam,
Lesz mosolygóbb, mint a szájam,
Lesz eredmény több, mint vártam,
De legszebben én gondoltam.

Fussatok el, eskük és imák,
Úgyis elmulik már a világ,
Kopott kocsin siet el velem
Az eldobott, szegény Szerelem.

Kezében óriás rostával
Áll az Idő, és rostál egyre,
Világokat szed ki és rostál ki
Vidáman és nem keseregve
S búsul csak az, akit kihullat.

Adás, igéret, tilalom,
Parancsolat avagy alázat,
Ki leszel, mikor ujra látlak?

Meghal minden és elmúlik minden,
A dics, a dal, a rang, a bér.
De él az arany és a vér.

Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.

Sirasson meg engem, szerencsétlen lettem,
Azok tettek azzá, akiket szerettem.
Üres lett a szivem, üres lett utánok,
Betöltötték kínzó, messze űző álmok.

Eltagadom, hogyha kérdik:
"Elmult minden, nem szeretlek!"
Úgy fáj ez a képmutatás,
Úgy fáj ez az én szivemnek.