Mint egy nagy, piros, véres jégcsap
Csüggök szélén sok szív-eresznek,
Megfagynak, kik engem szeretnek.
Küldjétek a szivemet holtan
Valakihez, nem tudom, kihez,
Akihez a legrosszabb voltam.
Ha tervezek, majd elválik,
Ha gyűlölök, majd elmálik
S ha őrülök,
Őrülök mindhalálig.
Mit hagyok itt, nem is tudom már,
Messzebb-messzebb visz minden óra.
Fekete-zöld babérfák terhe
Esőzik a bús távozóra:
Én kifelé megyek.
Hirdetni fogod: te akartad
S mindent, mi történt, te akartál
S hogy nálam is hatalmasabb vagy
S a Halálnál.
Csak önmagam tartom bilincsen,
Önmagam számára nincs lángom,
Szivem, reményem, hangulatom,
Erőm, bizalmam, csókom nincsen.
Én nem hívlak, Te akarsz jönni,
Ma még könnyű, szokott a bánat,
Tán nem ölne meg a búcsúzás,
Ma még irgalommal kívánlak.
Valamely Isten-fejen állok,
Mert így birom a birhatatlant,
Mert így birom el a szivemet,
Ezt a jó és mégis rossz katlant.
Én egyre vágynék: förtelmeset zuhanni
S mégis élve
Semmisülni, élni, vágyni és kapni.
Sohse kivánkoztam nagy erdőket nyírni,
Fájásokat fájón, fájlalva lebírni,
De szeretek olykor s manapságig írni
S fájó fájdalmamat imigyen kisírni.
Fájnak az Életnek fájásai, fájnak
S fájnak orv képei torz, képtelen tájnak,
Szemembe csatornás könnyeket ma vájnak:
Szabadúlj el Öröm, szabadúlj el Bánat.
Kár, hogy néha sokáig élünk
És úgy vagyok, hogy sehogy se vagyok.
Ízedet ízlem édes szájjal
S aztán egyszerre el-tova-tünsz
Csalással, bűnnel és homállyal.
Vár bennünket minden boldogság,
De őrjöngőn nem rohanunk.
Biztos, hogy megtaláljuk egymást
S kinyujtva
Már távolról ölel a karunk.
A legdrágább a világon az élet, az élet az egyetlen igazság s az élet az egyetlen cél.