Engem kinullázott az Élet,
Én már dacból sem adnék
Bárkinek is meleg hűséget.

Még egyszer fogom más csókjainál
Szemeimet lezárni:
Majd ha ő is így csókol valakit,
Csukott szemekkel,
Mert engem nem bírt már tovább várni.

Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak fordított tükör
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk.

Gőggel kisértetbe csak egyszer is vinnél,
Nyoszolya-virágnak még csak egyszer hinnél,
Adnám új vágyamat vágyakozó vádnak
S adakozó számat ragadozó szádnak.

Áldva, csöndben, békén,
Emlékkel és csókkal
Akarlak elhagyni,
Meleg után fagyni,
Egyedül maradni,
Egyedül érezni,
Egyedül meghalni,
Áldjon meg az Isten.

Beteg vagyok, az élet megtört,
Anyám.
Hol az a vágy, mely hajszolt hajdanán?
Már nincs vágyam,
Beteg vagyok, az élet megtört.

Most ölelne meg valaki,
Mikor futni kéne futva,
Mikor: ébredek-e holnap,
Isten tudja.

Olyan vagyok,
Mint rosszul kezdett
És meg se kezdett szerelem.

Búcsúzom már tőled
Bölcsességgel telten
S bölcsességgel
Bukdosik a lelkem.

Rám néznek és minden rendben van:
"Nagy valaki ez, vagy nagy senki."
Csupán azt nem kérdi senki sem:
Gyűlölni kell-e vagy szeretni?

Ki rám tekint, kit megnézek,
Egymást talán már sohse látjuk,
Nem öleljük, de meg se bántjuk,
Egyik erre, másik arra
Emléket visz nem akarva.

Semmi sem érte,
Félig sem érte,
Mit az én életem
Pazarolt el érte.

Siratom, hogy sírsz,
De én Éjszaka vagyok
S a reggelre fogom rá a könnyeimet.
Siratlak, mert élsz,
Siratlak, mert bőszen kutatod
Sírnivalódat,
Siratlak, mert az enyém vagy,
Siratlak, mert másként nem lehet,
Siratlak, siratlak, siratlak.

Szörnyedjenek el, akik látják
Az én öleléseimet:
Új, gonosz csókok tudományát.

Jaj azoknak, akik szeretnek,
Mert nem hiszek már régen
A szivemnek.