A szerelem nem varázsszóra születik, hanem csináljuk, igaz, rejtélyes kémiai folyamatok hatására, amiket régen Ámor nyilainak hívtak. De mi magunk csináljuk, gerjesztjük, alkotjuk, teremtjük és alakítjuk, időnként hagyjuk mértéktelenül növekedni is, hogy még jobban belebóduljunk.
Még egy háziállattal is milyen bonyolult a kapcsolat. Igaz, egy macska nem egyszerűen háziállat, sokkal több annál. Házi isten, régmúlt idők pogány istene. Vagy legalábbis királynő.
Békés, kisimult vonásokat csak a meghaltakon látunk. Az élőkön még ott ül egy egész élet gyötrelme, hiábavaló erőfeszítések és vesztett csaták emléke, és erőlködés a létezés utolsó perceiért. Hogy még, még, még egy kicsit. Még akkor is, ha fáj.
Azért kell jól karbantartani magunkat, azért kell nagyon jó formában lenni, hogy végigélhessünk mindent, amit akarunk az élettől, és akkor menjünk el, amikor már nyugodtan el is tudunk szakadni, amikor már legyinthetünk, hogy jó, tényleg kész, befejeztem, nincs már ide kötődésem. És akkor könnyű lesz elmenni.
Nem lehet valakit szelektíven elfogadni, csak teljes egészében, vagy sehogy. Micsoda totalitarizmus a természettől!
Egészen más úgy ülni egy vendéglői asztal mellett, illetve akárhol a nyilvános és privát szféra helyszínei közül, hogy majd később jön oda valaki, mint ha tudjuk, senki nem fog jönni, nem is várunk senkit.
Mindenképpen rossz és nehéz, de egyedül valószínűleg elviselhetőbb az élet.
Van időutazás. Tud egyszerre élni virgonc múlt, törékeny, madárcsontú jelen és istenek ködében gomolygó jövő.
Ha távoli bolygóról érkezve közelednék a Földhöz és fülelnék kicsit, milyen itt a világ, vagy legalábbis az, amit belőle a sok ezernyi rádió hangzavara mutat, először megriadnék, nem is akarok landolni, gondolnám, ezek itt mind gyakorló őrültek. Háború, tömegmészárlás, merénylet, éhínség, nyomor, környezetmérgezés, korrupció és nagyhatalmi hamiskártyázás hírei, ugyanakkor gyermekded szórakoztatás, csacsi fecsegések, értelem és érzelem teljes hiányáról tanúskodó cukrosrózsaszín tereferék. Furcsa népség. Aztán meggondolnám magam és mégiscsak besurrannék közéjük, mert kíváncsivá tennének, de valószínűleg egy kicsit félnék emberré válni.
Kétféle ember van: az, aki szabad, kíváncsi, mozog, néz és figyel, és az, aki nem mozdul, merev, és gyanakodva nézi a mozgót.
Azt hiszem, a világ nem népcsoportok, nemzetek, vallások vagy bőrszínek szerint oszlik meg, talán ennél sokkal egyszerűbb a dolog és mindössze két emberfajta létezik: a nyitott, kíváncsi és a zárt, gyűlölködő.
Szeretek búcsúzni, meg kell adni a módját a távozásnak, majd a legvégsőnek is, végül is arra készülünk minduntalan.
Nagy próbatételek esetén tudjuk csak meg igazán magunkról, kik vagyunk.
Az első tea keserű, mint az élet, a második erős, mint a szerelem, a harmadik szelíd, mint a halál.
Azt nem értem, a híres világutazók miért szokták titkolni leírásaikban, hogy a nagy kalandok kis pillanatait a kínzó kényelmetlenségek töltik meg. Márpedig kis pillanatokból áll az életünk. És akad köztük feledhetetlen.