Annyi valóság van, ahányan vagyunk, az analízisben is azt mondják, nem az számít, hogy mi történt valójában, hanem az, hogyan élte át az ember, és miként emlékszik rá.

Sorsszerűséget mindig lehet találni, ha az ember akar. Ha akar, az csak azért van, mert igen szeretné értelmét látni a dolgoknak. Beleszédül abba az űrbe, amikor semmi, de semmi értelme nincs az egésznek, vak, süket és értelmetlen a világ. Minden másképp néz ki, ha találunk neki értelmet.

Halottaim barátságos kísérő szellemek, akkor jönnek elő, amikor szükség van rájuk.

A párja mellett is lehet nagyon egyedül az ember, kínlódhat is sokat, többet akár, mint ha egyedül lenne.

Én már kezdem gyanítani, hogy hirtelenében - mondhatnám: alattomos módon és váratlanul - szerelmes lettem, észlelem, hogy puha felhőcskéken lépdelek, de tudom, hogy ezt titkolnom kell. Miért van úgy teremtve az ember, hogy tilalmat érez, ha ki akarja tárni a lelkét?

Amíg az ember egyedül van - és mégiscsak azt hiszem, hogy ez a természetes állapot -, addig nem is érzi a támasz hiányát, mert már megedződött. Önmaga támasza.

Az öregedést el kell fogadni, tiltakozni ellene annyi, mint a természet ellen protestálni.

Ezt az elcsépelt szöveget, szeresd a másikat olyannak, amilyen, és ne akard másnak látni, hiába ismerjük, hiába tudjuk, hogy így van, csak öregen vagyunk képesek megvalósítani.

Úrilány nem veszi észre, ha észreveszi, hogy észrevették.

Az ember néha azért kedvel egy partnert, mert sikerül úgy viselkednie vele, ahogy másokkal nem szokott, de mindig is szeretett volna.

A sok - egyszerűsítve belvárosi értelmiségi - nő között egy trónszék-szerű fotelban egy szál árván ül a szétázott arcú, vöröslő orrú hajléktalan asszony, jelképe a város összes hajléktalanjának, felkiáltójel a lelkiismeretnek. És a jele annak is, hogy egyenrangúság nincs. És megoldás sincs.

Kik vagyunk mi egymásnak? Mi az identitásunk? Olyan sokféle szóval lehet kifejezni egy kapcsolat jellegét, mi melyik vagyunk?

Annyira élesben megy minden, mintha egy utolsó roham lenne, most még gyorsan, gyorsan, teljes gőzzel égetve az üzemanyagot, éljünk és élvezzük, hogy élünk, mert ez már a búcsú. Ami rendben is van, nehogy már ne vegyünk tudomást arról, hogy egyszer vége lesz, és ezúttal nem a szerelemről beszélek, hanem az életről.

Nem az internet vagy más tesz függővé, hanem aki fogékony erre, az tárgyat keres a dependencia-igényéhez. És egyre több kell neki szenvedélye tárgyából.

Alapvetően az a fontos, hogy én szerethessek. Legyen kit szeretnem, szerelemmel. Persze az se rossz, ha szeretve vagyok, de az is elég, ha a másik fogadja.