Minden ember lelkében vannak sötét helyek, amiket zárva kell tartani. Normális esetben az ajtó csukva van, de olykor kinyílik, s akkor a sötétség veszi át az uralmat. Ez az őrület.
Van, hogy az ember lelkének bádogserlegébe több rettegés már nem fér bele, s akkor hirtelen túlcsordul a fájdalom.
Olvass, és a világ hűséges kiskutya módjára hever a lábad elé, vagy told félre a könyveket, ám akkor soha nem érted meg, miért vicsorog rád.
Minden ember jó - csupán a benne élő démon gonosz.
A következő pillanatban meg úgy érezte, hogy kifut a lábából az erő, meg kell kapaszkodnia a pad támlájában, és sok-sok levegőre is szüksége volna. Pedig semmi más nem történt, csak annyi, hogy a fiú megfordult és ránézett. Azok a szemek! Naná, hogy égszínkék volt mindkettő! Barna, zöld vagy fekete szemek soha nem lehetnének olyan hatással valakire.
Tündérek mindenhol laknak! Nélkülük a fák, a kövek, a vizek forrásai, de még a hegyek, a dombok, a rétek és a vadcsapások is mind-mind a lelküket veszítenék!
Apróságokon múlhat, hogy mit hoz a jövő.
Úgy szép a lány, ha titokzatos.
Apró, látszólag jelentéktelen részletekből áll össze végül az igazság.
Senki nem tudta róla, sőt, még önmaga előtt is titkolta, hogy azért ragaszkodik annyira a törvények betartásához, mert a lelke mélyén úgy érezte: egyetlen apró kis rendbontás is elegendő lehet ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol, s a világ kiforduljon a sarkaiból.
Ebben az országban kétféle ember él. Vannak az idióták, meg még idiótábbak.
- Hát hová lettek ebből az országból a normális emberek?
- Diliházba csukatták magukat, hogy legyen egy kis nyugalmuk.
A valóságot, ami körülvette, legtöbbször nem sikerült szeretnie. Az emberek általában durvák, közönségesek és hangosak voltak.
A fény mellé kell az árnyék, különben az általános ragyogás mindenkit megvakít. A jó mellett szükség van a rosszra, mert nélküle a "jóság" megszűnik létezni, hisz nincs semmi, amihez képest "jók" tudnánk lenni.
Csak az fontos igazán, amit álmainkban mondunk, mert csak álmainkban merünk teljesen őszinték lenni.