A könyv élő, lélegző dokumentum, ami minden olvasással gazdagabb lesz.

Egy szó is lehet locsogás, s ezer oldal maga a tömörség.

El tudom képzelni Don Quijotét, az elmés, nemes búsképű lovagot, amint késő öregségben a kandalló mellett olvassa Cervantes regényét, és megértő mosollyal mondogatja: Fiatalság bolondság! De nem tudom elképzelni Sancho Panzát hasonló helyzetben. Hiába, az őrültségből ki lehet gyógyulni, de a butaságból nem.

A bűnügyi történetek igen nagy százalékban kaphatók bármelyik pályaudvari könyvárusítónál. Mikor egy tizenhat éves fiú lelő egy rendőrt, egymillió olvasó észre sem veszi, hogy a fiú végeredményben csak azt a fantáziát élte ki, amelyet ők oly élvezettel olvasnak.

Csak olyasmit olvasok szívesen, amit nem értek. S mivel nem értem, számtalan értelmezést el tudok képzelni.

Élet és halál kérdése, hogy az ember húsz és harminc közt mit olvas. Ezt nekem is megmondták, mikor húszéves lettem, de én sem hittem el.

Nem kétséges, hogy leszámítva azokat az eseteket, amikor eleve a nyilvánosságnak szánják őket, a naplók mindig magukban hordozzák azt a kimondatlan vágyat, hogy egyszer valaki elolvassa, amit leírtak bennük - különben meg sem születnének.

A könyvek védtelenek a műveletlenekkel szemben.

Abban ugye egyetértünk, hogy a könyveknek ott a helyük, ahol a legnagyobb szükség van rájuk, és nem porosodnak olvasatlanul egy elfeledett polcon?

Nem hiszek a kötelező olvasmányok listáiban. Nem hinném, hogy az embereknek elő kell írni, hogy mit olvassanak. Ezzel azt kockáztatjuk, hogy az olvasás kötelességgé válik, ami oda vezetne, hogy az olvasók meggyűlölnék a szegény írókat. Szerintem jobb, ha mindenki szabadon olvashat, és megtalálhatja a saját kincseit. Mindenki lelje fel azokat a könyveket, amik gazdagítják a belső világát, lelkesítik és ábrándozásra késztetik. Akár olyan is lehet, amit én személy szerint ki nem állhatok. Nekem az ellen sincs kifogásom.

A könyvek a legcsendesebb és legkitartóbb barátok; a legelérhetőbb és legbölcsebb tanácsadók, és a legtürelmesebb tanítómesterek.

Egy csomót olvasok... szemetet is. Mindig találok időt az Ótestamentum olvasgatására, a Moby Dick-et, ezt-azt Shakespeare-től és mintegy tizenkét hasonló kaliberű regényt minden évben legalább egyszer elolvasok, mert mindig tanulok vagy látok valami értékeset, amin az előző olvasások alkalmával átsiklottam.

A világ, bocsánat, szar, de ugyanakkor színes is, és mindkét tulajdonságából remek regényeket szőhetünk.

Tudom, milyen mágikus erővel bírnak a bűnügyi regények, megmutatnak egy sereg apró részletet a mindennapi életből, ezek terelgetik a fejezeteket, egyiket a másik után, s ez igazi menekülés azok számára, akiket agyonnyom a valódi élet.

Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív föl, amikor akar.