Szeretem a könyvet, és úgy nézek rá mindig, mint a csodára. Mint elmúlt vagy élő lelkek néma- vagy hangosfilmjére, titkos jelekbe zárt örömére vagy fájdalmára.

Donald említette, hogy mindaz, amit leír, megtörténik vele. Regénybeli figurái a lelkében kelnek ki, belőle táplálkoznak, használják agyát, szerveit - és viszont. Egymásnak adják életerejüket, gondolataikat, szenvedélyüket. Azonosulnak és felcserélődnek vele. A szörny-pszichéjűek - természetüknél fogva - különös előszeretettel tapadnak belé. Félő, hogy egyszer valamelyikük nem foszlik el, hanem benne rekedve kisajátítja testét. Egyképpen védekezhet e szövődmény ellen: mihelyt a sötét lelkivilágú figura betöltötte szerepét, ő "végeztem veled!" kiáltással eltaszítja azt. A többiek elmennek maguktól, akár a felserdült gyerekek. Létük önállósul, tőle függetlenül élnek tovább.

Szeretem a könyvet, mert holt betűiben benne van minden, ami elmúlt, és minden, ami lesz.

Még most sem tudom, hogy mi belőlem az eredeti és mi az, amit a könyvekből kaptam.

Igazán jól megértette, hogyan érez Grace a könyvei iránt. Ő is hasonló volt fiatalkorában. Minden adandó alkalmat megragadott, hogy elmenekülhessen a fantázia világába, ahol a hősök mindig győzedelmeskedtek. Ahol a démonokat és a gazembereket legyőzték. Ahol az anyák és az apák szerették a gyerekeiket. A történetekben nem volt éhség, nem volt fájdalom. Szabadság volt és remény. Ezekből a történetekből sajátította el a könyörületet és a kedvességet. A becsületet és a tisztességet.

Olyan könyvet akartam írni, amilyet magam is szívesen olvasnék.

Csüggedt pillanataiban kellett neki a könyv különös hatalma, amely mellesleg világrészek és évszázadok kapuit nyitotta tágra, mellesleg a humor mérhetetlen komolyságával és félisteni bátorságával állt az ember mellé, lényegében pedig nem jóakaratot és vigasztalást nyújtott, hanem erőt adott; szilárd, rádióaktív magja cselekvő szakadatlansággal sugározta a titkot: hogy az élet mégis nagyszabású dolog.

Az igazi könyv nem a könyvespolcon lakik, hanem a párna alatt, az éjjeliszekrényen, az ágy mellett a padlón, a kocsi kesztyűtartójában, a télikabát zsebében, a strandtáska mélyén naptejek és jégkrémpapírok tőszomszédságában vagy éppen (urambocsá') a vécéablakban.

Mondd meg, melyik könyvet tartod éppen a latrinán, s megmondom, hogy vagy.

Ösztönösen kifejlődött benne a világ legkellemesebb szokása, az olvasás; nem is tudta, hogy ezzel menedéket épít magának az élet összes bajai elől, de azt sem tudta, hogy ilyen módon valótlan világot alkot magának, amely a valódit nap nap után keserűnél keserűbb csalódások forrásává teszi.

A legnagyobb gyilkosok megússzák, azután boldogan élnek, míg meg nem halnak. A jók ráfizetnek, mind pórul járnak a végén. Olykor a legkülönbek is. Bizony, így van ez. Miért lenne a könyvekben örökké másképp?

A sajtóhibát lehetetlen elkerülni. Olyan, mint a főnixmadár: újraéled a saját hamvaiból. A korrektor hiába ragadja üstökön az arcátlan betolakodót: a szedő elvégzi a javítást, és csinál helyette egy újat, ha szándéktalanul is.

A dolgoknak megvan a saját életük, szembeszállnak velem, szembeszállnak azzal, hogy brutálisan rögzítsék őket, mert akkor végük van, meghaltak. Ne akarjunk mindenről beszélni. Mialatt írok, és az írásomon töprengek, megértem a hallgatagok, a nem-írók titkát. Ők beérik az események visszahozhatatlan egyszeriségével, nem olyan hiúk és kishitűek, hogy konzerválni akarnák őket. Hiábavaló fáradság. Az olvasó úgysem fog átérezni valamit, amit ő maga nem ismer, vagy legalábbis nem képzelt már el. Minek kell hát írni? Tán a rokonlelkek számára, akik közel állnak hozzánk? De félő, hogy a dolgokat agyonbeszéljük, és megöljük a titkot.

Hiszem, hogy amikor valaki könyvet olvas, a fejében megszületik a saját filmje, arcot teremt a szereplőnek, megrendezi a jeleneteket, hallja a hangokat, érzi a szagokat.

Mindig legyen két
jó könyv kezedügyében:
ezt írd, azt olvasd.