Vezetés közben nem szabad félni, a sebességet azonban tisztelni kell. Ha valami nem úgy sikerül, ahogyan szeretnénk, kirepülünk a pályáról. Nem túl kellemes érzés, ha nem tudod irányítani az autódat.

Ébren fekszem, és félek, hogy eltűnsz és sosem térsz vissza. Ébren fekszem, és azokon a dolgokon rágódom, amelyekről félig-meddig tudok a jövőből. De teljes mértékben hiszem, hogy nekünk együtt kell lennünk.

Amit nem ismerünk, amit újnak látunk, a nehézség álarcát ölti magára. Mivel valószínűleg képtelenek vagyunk arra, hogy megoldjuk, évekig ugyanazt minősítjük "nehéznek", ami pedig már régóta nem ismeretlen vagy új, csupán ismétlődő és félelmetes. A félelem és a rettegés, amit valami új előtt érzünk, nem segít, hogy felülkerekedjünk a nehézségen. Éppen ellenkezőleg, a nehézségeket akkor fogjuk legyőzni, ha a félelemnek egy szikrája sem marad bennünk.

Fejemet szinte akaratom ellenére a lövészárok sarkába szorítottam, testem pedig mintha együtt remegett, együtt zúgott volna az egész földdel. Ez az a pillanat, amikor az emberen olyan, eddig még sohasem tapasztalt fizikai dermedtség lesz úrrá, hogy nem annyira érzi szívével a félelmet, mint inkább csodálkozva tanulmányozza, akár valami idegen tárgyat, amely behatolt lényébe.

Nagyon fél a test.
Tér-idő-iszonyában
tapad, fáj, habzsol.

Félsz? Fogd kézen a félelmedet és vele együtt haladj tovább! Csak az a fontos, hogy ne állj meg. Egy idő után észreveszed, hogy a félelem, amely addig kísért, már nincs ott, a kezed szabaddá vált.

Mindaddig, amíg újabb és újabb kockázatot vállalsz, a félelem elkísér.

A félelemnek nem kell feltétlenül valamilyen hiedelemhez kapcsolódnia, nem a hiedelem váltja ki a félelmet, hanem a félelem kerít magához egy hiedelmet, amit aztán kicifrázhat, a képzeletben megjeleníthet, és ezzel a félelem egyre nagyobbra növekedhet az emberben.

A nagyanyám megtanított olvasni a jelekből, és számomra a jel egyáltalán nem volt olyan világos. A fények beborították az egész égboltot, kelettől nyugatig, nyugattól keletig. Hol arat majd a halál, vajon hová sújt le a pusztulás pörölye? Arra a világra, amelyet elhagytunk, vagy arra, amely felé épp hajózunk?

Az erdő lassan színesedni kezd. A mezőkön a termény már beérett, közeleg az ősz. Az évszakváltozás különböző csapásokkal sújt minket. Minden ok nélkül hullik a jószág, a tehenek sűrű teje sárgállik a sajtárban, néha véres is. Aztán hatalmas jégeső veri el a termés nagy részét. Mintha egy komor fekete felhő ereszkedett volna a városra, minden olyan baljóslatú, mintha valami rettenetes dolog bekövetkeztét jelezné.

Mit ér az ész, a szellemi kiválóság, a Parnasszus magasa az ősi ösztönök és a test démonainak támadásával szemben?

Ha a döntő pillanatban bátor leszek, mit törődöm azzal, hogy most mit érzek?

A félelem az a mély, émelygős érzés, amit egy várható szörnyűség vált ki.

Azt hiszem, kevesen tudják, mi az igazi félelem. Mert a legtöbb ember létező dolgoktól fél. De a legszörnyűbb félelem mindenek között, ha az ember olyasmitől fél, ami alaktalan.

Egyszeriben egészen más szemmel néztem a világra. Félelmetes és gonosz helynek láttam, ahol csak félelmetesek és gonoszok boldogulhatnak.