A tolerancia bűn, ha a gonosz megtűrését jelenti.

Ne vádaskodjunk az objektív körülmények ellen, hanem vállaljuk, hogy saját életformánkért mi vagyunk a felelősek.

Ne várd el az emberektől, hogy mások legyenek, mint amik valójában. És magadtól sem.

Az igazi aggodalmam nem az, hogy sikertelen-e az ember, hanem az, vajon mit kezd a kudarcával.

A nemiség csak akkor igazán jó, ha benne ember adja magát embernek, ember fogadja el az embert.

Tiszteletre méltónak a szellem lázadását a természetes ellen csakis akkor nevezhetjük, ha és amennyiben az ember méltóságát és szépségét tartja szem előtt, ellenben semmiképpen sem mondható tiszteletre méltónak az olyan lázadás, amely ha nem is kívánja, de mindenesetre maga után vonja ennek lealjasulását, megbecstelenítését.

Aki a párja szüleit nem hajlandó elfogadni, az a hitvesét sem fogadja el egészen és igazán. Olyan tehertétel ez a házasságnak, amely lehetetlenné teszi, hogy egészen egymáséi legyenek.

Elég pocsék, ha a sznobizók lesújtóan bánnak a kevesebbre tartottakkal. Senki se csipázza, ha hülyének nézik, ezért aztán konflis konflist követ, és kész az örvény!

A barátság nem arra való, hogy valakit meggyőzzünk a magunk álláspontjának igazságáról, mindössze arra alkalmas csupán, hogy mások álláspontjait megértsük.

Ki tudja, van-e Isten? De úgy kell élni, mintha lenne, különben elzüllik az ember.

Boldog csak a szolgálat, az áldozatosság jegyében lehet bárki. Aki önmagát keresi, elveszíti az életet.

Az ember nem bizonygat... nem keres érveket, hogy miért szeret valakit. Szereti, slussz! Úgy szereti, ahogy van! Mindennek ellenére szereti!

Jó dolog a házasság. Kényelmes, biztonságos, meleg, finom, otthonos. Az én feleségem is sűrűn szóba hozza a szakítást. Aztán mégse válik. Talán tudja, hogy nem élném túl, ha elhagyna. Szeretem őt. Már nem mindennap vesz elő az üzekedős hangulat, ritkábban csikorgatom a fogaimat, ha rajtakapom, hogy megszemlél egy másik pasast, vagy őt bámulja meg valaki. Már higgadtan szeretem, mintha megbizonyosodtam volna arról, hogy a kapcsolatunk örök darab.

Először te fogadd el végre, hogy belülről irányított, szuverén, erős, barázdált lény vagy... azután majd ők is adoptálnak valódi önmagadként, feltéve, ha eléggé szeretnek.

Nem a "mi lett volna ha" sirámait kell nyögnünk, hanem a valósággal kell foglalkoznunk. Azzal, ami lett, mert bizonyos dolgokon semmiképpen sem változtathatunk, hát legalább igyekezzünk kihozni belőle a legjobbat.