Dicsőség aláz s felemel; nincs igazság a hit fényében.

Már-már tükörbe sem tekintek,
ködkép leszek, bizonytalan
árnyéka tűnő éveimnek.

Senkit sem lehet megkímélni a csalódástól. Ha megkíméled egytől, jön a következő, minden halandónak megvan a fejadagja.

Mint meztelencsiga besózva,
Úgy fordulok ki most magamból,
Lét-kabát bélését kitárom,
Lettem egyszemélyes karambol.

Mindannyian úgy vágunk neki az életnek, hogy a fejünk tele van csodálatosabbnál csodálatosabb eszményekkel, aztán évekkel később már szerencsésnek érezzük magunkat, ha a nap végén még életben vagyunk.

Már ismerem az emberi
viszonylatok
koordináta rendszerét
az érdekek bonyolult szövevényét
érzelmek tarkabarka mértani
alakzatainak
felívelését s mélybezuhanását -
és egyre szomorúbb leszek.

Nem fogok dühöngeni: filozofálni fogok. Ebben az országban annyira úr a hülyeség, hogy itt már csak filozofálni lehet.

Lehet az is hogy már nem élek
Talán ha élnék gyűlölnélek.

Annyit beszéltem s mindig néma voltam,
annyit mentem s máshová nem jutottam,
tapinthatatlan cellák fala zár,
az egyik ólomból van lágy szivemnek,
másik pókhálóból fényes eszemnek,
anyám, anyám, szülj engem újra már!

Elraboltak engem a gonosz évek
És ami drága, ami halhatatlan,
Azok tűnt tájak, fájó töredékek

Olyasmi elvesztése miatt sírok, ami sosem volt az enyém. Milyen nevetséges! Gyászolni valamit, ami soha nem is volt - az istenverte reményeimet, az istenverte álmaimat és megkeseredett várakozásaimat.

Ha megvárom, míg magadtól hajolsz rám,
ha merem arcodat kezembe venni,
hogy markomat meg kelljen szoknia:
a vállad most nem így koccanna hozzám,
mintha köztünk nem történt volna semmi,
csak marháskodás, biológia.

A legrosszabb helyzet: egyszerre érezni, hogy igényünknek megfelelni lehetetlen, és hogy mégsem vagyunk képesek lemondani róla.

Sápadtan mentél, hangtalan haraggal.
Utánad néztem, míg csattant a zár,
furcsa Ádám, kit elhagyott az angyal,
és elpusztított Édenébe zár.

Vége van, mindennek vége.
Be oda a sűrüségbe -
Leborulva, elfeledten
Megsiratni, hogy születtem!