Akármerre nézünk, szürkeség és jelentéktelenség vesz körbe. Még az is, ami szépen indul, hamar unalomba fullad, ebbe az emberi rítusba, ebbe az unalmas ritmusba, amit életnek neveznek.

Nincs rosszabb a mások által figyelemre se méltatott, észrevétlenül eltelő életnél.

Miután az ember már rádöbbent egy megrázó és könnyen fölidézhető belátással saját céltalanságára, felfoghatatlan számára, hogyhogy a többiek még ennyire sem képesek. Kioltani magad oly magától értetődő és egyszerű tettnek néz ki! Miért hát olyan ritka, miért mulasztja el mindenki? Azért, mert az értelem hiába utasítja vissza az életkedvet, a cselekvéseket elnyújtó semmi ereje meghaladja minden abszolútumét; ez magyarázza a halandók hallgatólagos szövetségét a halál ellen; ez a semmi nem puszta jelképe a létezésnek, ez maga a létezés; ez a minden. És ez a semmi - ez a minden -, bár képtelen értelmet adni az életnek, mégis arra kényszeríti azt, hogy kitartson abban az állapotban, amiben van: az öngyilkosság-nélküliségben.

Az unalom csak a kezdete ennek az utazásnak... megérezteti velünk, hogy az idő túlontúl hosszú, és képtelen bármilyen végcélt vetíteni elénk.

Abban a világban, amely elfeledte a csend értékét, akármit unalomba lehet fullasztani.

Semmi sem lehet rosszabb az érdeklődés hiányánál.

Kettesben maradni kényelmetlen. Csak egy emberrel beszélni. Olyan, mintha csak egy csatorna lenne a tévén. Nincs választási lehetőség.

A vasárnapok a legrosszabbak. Olyan sivárak. A vasárnapok olyanok, mint a buta ember homloka. A vasárnap amolyan ódivatú dolog még abból az időből, mikor mindenki dolgozott. A rabszolgatartó társadalom maradványa.

Ami jó, az mind káros. Igen, igen. Ami unalmas, az mind jót tesz.

Legfőbb ellenségünk az egykedvűség s annak szörnyeteg sarja, a tunyaság.

Az unalom ellen valóban a legjobb orvosság a leegyszerűsödött szenvedélyekben található.

Örüljünk, hogy élünk, és van elfoglaltságunk. A dologtalan kezeknek az ördög talál elfoglaltságot.

Mintha kedélyünk azon múlna, hogy
történik-e valami egyáltalán. És ha nem, és nem és
nem, akkor fölmerül lassan a kérdés, mint egy bója:
élünk-e? És ha eztán sem történik velünk semmi,
akkortól a kérdésnek mosódik el az értelme.

Unatkozni is valami után lehet csak, ami nem unalmas.

Sokan nem is az unalomtól félnek, hanem attól, hogy ezt az unalmat nem ismerik föl az életükben.