Csak az unalmas ember unatkozik.

Szép dolog egyszer a patakból vizet meríteni, akár egy nap többször is, viszont annak, akinek napkeltétől éjszakáig vizet kell merítenie, és mindennap és minden órában újra és újra, amíg csak az ereje bírja, vizet kell merítenie, az végül a merítő edényt dühösen elhajítja magától, fellázadva teste béklyója ellen. Mert nincs semmi, ami olyan nehezére esne az embernek, mint mindig ugyanazt csinálni.

Az élet túl rövid, hogy sorokban állva várakozzunk.

Milyen borzasztó úgy élni, mikor az ember senkinek sem jelent többé semmit, csak éppen "tölti az időt", mert kénytelen vele, s aztán meghal. De még borzasztóbb "tölteni az időt", mikor az ember fiatal, erős, mikor övé lehetne az élet, a szerelem.

A munka nélküli jólét unalommal bünteti az embert.

Az ember megtervezi az életét, ami éppen ettől válik unalmassá. Ami kiszámítható, az sosem érdekes.

Az unalom, mondhatni, egyáltalán nem semmi; gyúlékony anyag, alattomos érzés.

A terített asztal az egyetlen hely, ahol az ember az első órában soha se unatkozik.

A valami a hét minden napján veri a semmit.

Az unalom veszélyt jelent a magányos túlélőre nézve.

Aki egymagában képes unatkozni, kettesben sem lehet nagyon szórakoztató.

Még mindig jobb, ha magadban unatkozol, mint ha ezt valaki mással tennéd.

A laktanyában az ember nem csinál semmit, de azt nagyon korán és a többiekkel együtt teszi.

Hosszasan olyasmiről beszélni, ami untatja a hallgatót, nemcsak udvariatlan, de néha veszedelmes is.

Ahol untatnak, onnan menekülj!