Az ember arra vágyik, hogy mindegy, hogyan, csak legyőzze az unalmat, de amikor feladatot kap, közönyösen viszonyul hozzá.

Ahol az élet kevés változatosságot ígér, ott különlegesen emlékezetessé válnak a meglepő, ritka pillanatok.

Készen állok arra, hogy elbeszélgessek bármiről, bárkivel. Bearanyozná a napomat, ha valaki a szemembe nézne, ha valakihez szólhatnék. De mindenkinek sok a dolga, így aztán láthatatlannak érzem magam, és a láthatatlanságnak, ellentétben azzal, amit korábban hittem róla, köze nincs a könnyedséghez, a szabadsághoz. Sőt, éppen ellenkezőleg: elnehezülök tőle. Így aztán csak vonszolom magam ide-oda, és közben próbálom bebeszélni magamnak, hogy nem is vagyok elnehezült, láthatatlan, értéktelen, és nem is unatkozom.

Amikor valaki a külvilágtól elzárva él, minden egyes nap pontosan ugyanolyan, mint az előző. Ez az egyformaság addig gyúrja a lelket, amíg az ember egy lélegző, táplálkozó, ürítkező lénnyé válik, amely napfelkeltekor ébred, és napnyugtával nyugovóra tér. Ez az üresség minden lassan múló nappal mélyebbre és mélyebbre szivárog, miközben mindenki láthatatlanná és jelentéktelenné válik.

A vágyat mindig maga alá gyűri az unalom. Az unalom pedig lebírhatatlan: csak a szerelem enyhítheti. A nagybetűs szerelem, az, amiről mindannyian álmodozunk.

Csak egyvalami lehet szörnyűbb annál, hogy valami rossz történik: ha egyáltalán nem történik semmi.

Az emberek irigysége mutatja, hogy mennyire boldogtalanoknak érzik magukat; mások tetteire irányuló folytonos figyelmük pedig jele annak, hogy mennyire unatkoznak.

Jobb pengeélen táncolni, mint unalmamban kacsákat etetni.

A gyerekeknek kell egy szemernyi mellőzés, ahogy egy csipetnyi unalom is. A mellőzéstől jön rá az ember a saját jelentéktelenségére, az unalom pedig sokszor elgondolkodásra, fürkészésre, felfedezésre késztet.

A sok szabadidő csak a középszerű emberekre végzetes.

Mi rossz van az unalomban? Őszintén szólva, egyáltalán semmi. Csak... csak az a titkos rettegés, hogy mi van, ha váratlanul, egyik pillanatról a másikra minden megváltozik, és én ott állok felkészületlenül.

Az ember akkor unalmas, ha nem mond igazat. Aki őszinte és spontán, az mindig meglepő. És a meglepetések végtelen sora irtó izgalmas.

Az unalom definíciója az, hogy bármiről legyen is szó, az ember arra vár, hogy vége legyen.

A düh nagyon hasznos érzelem, azt jelzi, hogy valamit meg akarok változtatni. De erre is kitaláltunk orvosságot, mert konzervatívak vagyunk, és a legjobb az, ha soha semmi nem változik. Így aztán előfizetünk az unalomra. És amikor unatkozunk, akkor tulajdonképpen várunk a halálra. Mert a halál megszabadít ebből a rettenetes unalomból.

Ha el akarjuk kerülni azt, amitől a legjobban félünk, unalmas lesz az életünk. Ez az ára.