Tagadj meg magadtól mindent, és akkor könnyedén, de örömök nélkül megéred a százhúszat.

Itt arról van szó, hogy ha ma este az ágyadra ülne a halál, és azt mondaná, "no fiam, jöttem érted!", akkor milyen lelkesen próbálnád lebeszélni, hogy elvigyen. Lehet, hogy csendben odasúgod neki, hogy "jaj, de jó, hogy jöttél, már alig vártalak, végre megszabadulok minden nyűgömtől!". Ez a nulla életkedv. De lehet, hogy azt mondod, nagyon lelkesen, hogy nekem még ezt és ezt kell csinálni, én még ezt akarom az élettől, ezt akarom a nőktől, még meg akarom szerezni a Nobel-díjat, könyvet akarok írni, s meggyőzöd a halált, hogy még várjon egy kicsit. Ha valami olyat csinálsz, amit élvezel, akkor nem akarod, hogy vége legyen.

Az életben, pont amikor a legkevésbé várnád, mindig történik valami, ami mindent megváltoztat, így én is várok, még várok egy kicsit, aztán ha mégsem történik semmi, akkor kénytelen leszek magam megtenni az első lépést.

Az élet olyan, mint egy iskolai osztály, ahol az unalom a vigyázó, aki folyton lesi, hogy mit csinálsz; úgy kell tenned, mintha nagyon elmélyülten foglalkoznál valamivel, mert másképp jön és fölfalja az agyadat.

Ahol sokat unatkoznak az emberek, és nincs mit csináljanak az idejükkel, ott megesik, hogy bogár lepi el a fejeket belülről.

A házasság egy hosszú, unalmas étkezés, ahol legelőször a pudingot tálalják.

Lakik bennem egy kobold, és ha időnként nem engedem ki randalírozni, a világ pokoli unalmassá válik. Én meg utálok mogorva és unalmas lenni.

Egyike az elme nagy ellentmondásainak: bármi, amit elérsz, idővel unalmassá válik, és bármi, amit nem érsz el, kívánatos marad.

Az élet unalmas és céltalan. Mind nagy reményekkel kezdjük, aztán lemondunk ezekről. Rádöbbenünk, hogy előbb vagy utóbb úgy is meghalunk, anélkül, hogy megtaláltuk volna a választ a nagy kérdésekre. Mindenféle bonyolult elméletet dolgozunk ki, amik egyszerűen csak más szempontból közelítik meg a mindennapi valóságot, de közben a nagy és igazi dolgokra vonatkozó tényleges tudásmennyiségünk egy kicsit sem nő. Alapvetően mind rövid és kiábrándító életet élünk.

Az örökkévalóság maga a tömény unalom.

Nem hiszek az unalomban. Az unalom az, ha várjuk, történjék valami.

Az élet ingaként leng a fájdalom és az unalom között.

Néha unatkozol, néha izgulsz, gyakran türelmetlenül lesed az órádat, várod, hogy múljon az idő. Így, ilyen siváran pereg le a por életed homokóráján. Percek, órák, napok, néha hónapok kincseit szórod szerteszét, nem is veszed észre, milyen csodában élsz.

Csak a dolgok emlékét látod, ezért unatkozol. Az unalom pedig az élet tudatának alapvető hiánya; az unalom az elmébe zárt tudat. Először el kell veszítened az elmédet, hogy eljuthass az érzékeidhez.

Agyunk fél az unalomtól, és úgy tűnik, önmagában ezért is szeret szeretni.