Szerelmünk szilárd valóság volt: olyan elpusztíthatatlan, mint maga az igazság. Csak éppen múlt az idő, és én nem tudtam róla. Az idő folyása, a lefolyó vizek eróziója; az idő vizei elpusztították szerelmét. És az enyémet miért nem?

Ki attól féltem, elveszítlek,
megtartani már nem akarlak.
Fellázadó ön-védelemmel
visszakérem magam magamnak.

Nagy magasságba emeltelek lelkemben, és ezzel magamat emeltem föl... nagy szükségem volt rá, mert nagyon alant voltam. Nem a te nagyszerűséged, az enyém omlott össze, amikor kiderült, hogy nem vagy az, akinek hittelek: hiszen akkor én sem vagyok az, akinek magamat képzeltem. Visszalöktél a mélységbe, amelyből föltápászkodtam.

Azt hittem életet építek veled
bele is feccöltem vagy ezer hetet
az épület összedőlt a romja a nyom
az élet meg itt maradt a nyakamon.

Már csak elalvás előtt gondolok rád
nem szeretlek már hát nem is gyűlöllek
pedig tudom gyűlölnöm kellene
ha tudnám gyűlölni akit szerettem.

Ha nem tudlak magammal megajándékozni
fogadd magadba sóvár nemlétemet.

Nemcsak az arcodat vetted tőlem el,
nemcsak a testedet, a szavadat, a szemedet,
az elképzelt öleléseket,
nemcsak testünk közös melegét.
Hanem mások arcát is,
mások testét, szavát, szemét,
mindent elvettél,
hiába szorítottam annyi meztelen testet,
minden élvezet magába halt.

Roppant érdekes megfigyelni a szerelmi csalódások megnyilvánulási módját a megtört szívű férfiak viselkedésén. Nincs két férfi a föld kerekén, akik az asszonyi ingatagság fölötti bánkódásukban egyformán viselkednének.

Gyenge akartam lenni, hogy megmeneküljek a további szenvedések szörnyű útjától, de a zsarnokká vált lelkiismeret torkon ragadta a szenvedélyt, gúnyosan megmondta neki, hogy gyönge lábával éppen hogy belegázolt a mocsárba, s megesküdött, hogy vaskezével a kín feneketlen mélységébe fogja taszítani.

Hányszor éreztem, hogy fázol velem,
Már a kezem sem nyúlt feléd.
Még egyszer hozzám értél, megszorítottál,
Azt mondtad, nem engedsz el, mégis itt hagytál.

Lehet, hogy tévedek
és jót teszel velem,
hogy eltorzítod, ami még kedves,
hogy elveszed tőlem, amit még szeretek,
legyen hát történetünk idegen,
különben nem tudnék elhagyni mindent.

Olyan kétségbeesett vagy, annyira
bizonygatsz valamit, hogy
nem merem megkérdezni tőled hangosan,
mért kell fizetnünk mindenért,
és szinte már bánom is, hogy
engedtem, hogy ilyen sokáig maradj,
mert talán azt hiszed, van még remény.

Gyűlöllek, mert ÉN sosem lehetek TE,
gyűlöllek, mert nem vághatom szemedbe,

Aki vár,
didereg, mint a sár,
szemében
homály,
és fél, és remél.

Szép a szerelem, de két távoli csók között sokszor meggyűlöli a férfi a nőt, s a nő a férfit, akit szeretett. Ha nem lett volna köze hozzá, eszébe se jutna gyűlölni. De így gyűlöli, mert nem maradhat meg benne tisztán az emlék hálája.