A szó erőtlen. Ha szép, hímzés csupán
a lélek szőtte erős szöveten.
De ha a szövet szétfoszlott, molyette,
nincs mit csodálni a hímzéseken.

Emlékek ingei, ruhái,
még meddig látlak titeket,
meddig fáj - ha moslak, vasallak -
a nem múló emlékezet?

Az emlékezet borostyánkövében
nekem ma is az vagy, aki voltál.
Noha tudom - tudnom kellene -
hogy más lettél, változtál, alakultál.
Ahogy változtam én is. Jóllehet,
mint szakadt filmen az utolsó kocka,
hogy kényszerűen megállt a kép veled
rávésődtél belső homlokomra.

A sivár kezdet
és a sivár vég között
tarkán megrakja asztalunk a Sors,
hogy legyen mitől a szívnek fájnia,
s legyen mitől
fájdalmas a búcsú.

Ki attól féltem, elveszítlek,
megtartani már nem akarlak.
Fellázadó ön-védelemmel
visszakérem magam magamnak.

Olyan közel engedtelek magamhoz,
hogy már végképp
sosem fogom megtudni:
ki vagy.