A szépséggel az a baj, hogy olyan, mintha gazdagon születne az ember, és fokozatosan elszegényedne.

Ha leszaggatod a virág szirmait, nem szedted össze szépségét is.

Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni... valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatásos képeslap, mely - vörös és arany színekben - a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben. Ilyenek vagyunk.

Nem elég, ha szép a kert, feltétlenül hinni kell, hogy tündérek lakják a mélyét?

Néha azért jusson eszedbe: az évek múlásával te is visszaadogatod a díszeidet. Ám ha közben lélekben gyarapodsz, nem érhet veszteség, mert e csinosságok vonzatai - szeretet... - megmaradnak, felkavarhatatlanná mélyülnek, más értelmet nyernek, és kiderül, sosem a külsőnek, hanem a teljes lényednek szóltak.

Eltűnődtem azon, hogy a férfiakat valóban képes-e a szépség annyira elvakítani, hogy megtiszteltetésnek érzik, ha az életüket egy démonnal élhetik le, feltéve, hogy az a démon elég szép.

A tiszta lélek, a szerénység, a helyes elvek sosem kísérői a szépségnek.

A tükröknek hosszasabban el kellene tűnődniük, mielőtt visszatükröznek valamit.

Az, hogy jól nézel ki, nem biztos, hogy azt jelenti, hogy jól is érzed magad. A halottak is mindig jól néznek ki a koporsójukban.

Ha szeretetet érzek
A szívedben,
Miként láthatok csúfságot
Az arcodon?

Tulajdonképpen minden szép, amire szeretettel nézünk.

Vajon nincs-e mindenkor igaza a szépségnek? És mentsége is, az égvilágon mindenre?

Egész ifjúságom hosszú öngyilkosság volt. Igyekeztem készakarva nem tetszeni, attól való féltemben, hogy amúgy sem tetszem.

Semmi sem ápolja úgy a szépséget, mint a boldogság.

Minden szépség annyit ér csak,
Mire becsüli magát,
Ne add magad egy világért,
S többet érsz, mint egy világ.