Kényes egyensúlyt kell kialakítanunk két, egymásnak ellentmondó igény között: az elénk tárt hipotéziseket minél szkeptikusabban meg kell vizsgálnunk, ugyanakkor nyitottan kell fogadnunk az új gondolatokat. Ha csak szkeptikusak vagyunk, nem jutnak el hozzánk az új gondolatok. Soha nem ismerünk meg új dolgokat. Bogaras öregemberré válunk, akinek szent meggyőződése, hogy a világon eluralkodott a butaság. (Ezt természetesen adatok is alátámasztják.) Ha viszont a naivságig nyitottak vagyunk, és a szkeptikus érzék szikrája sincs meg bennünk, akkor nem tudjuk megkülönböztetni a hasznos gondolatokat az érdektelenektől. Ha minden gondolat egyformán érvényes a szemünkben, akkor nem tudunk dönteni, mert meglátásom szerint abban az esetben egyik gondolat sem érvényes.

Maradj éhes, maradj bolond.

Nagy áldozat figyelni egy másik emberre. De még nagyobb áldozat megérteni őt.

Aki bölcs, tudja, hogy mindig úton van. És minden megérkezés egy másik út kezdete. És nem fél a változásoktól.

Olyan van, hogy nem mondok el neki mindent. Hallgatok, mert nem tartozik rá, vagy nem akarok fájdalmat okozni neki. Hallgathatok tapintatból is. De ha már megnyílok - ami nagy ritkaság -, csakis olyan előtt nyílok meg, akit szeretek. Tőle nem félek. Tőle nem tartok. És remélem, hogy megért.

Karácsony nem az ész, hanem a szív ünnepe. És a szív érzi, hogy azok is ott állnak veled a karácsonyfa körül, akiket a szemeddel nem látsz, és az eszeddel nem hiszel.

Elég furcsa élet lehet nem tudósnak lenni. Élni a napokat, mit sem sejtve arról, avagy nem is érdeklődni az iránt, honnan ered a levegő, honnan a csudából kerültek a csillagok az égre, vagy milyen távol vannak tőlünk. Én személy szerint tudni akarok.

Ne félj csodálkozni. Ne félj kérdezni mások szerint furcsa kérdéseket, mondjuk "Miért kék az ég?". Ezekben a kérdésekben érdekes válasz rejlik, mert ez az, amiről a természettudomány szól, megérteni a természetet, és nem félni feltenni azt a kérdést, hogy "Miért?".

Ha soha senkinek nem mondod el az igazságot magadról, végül te is elfelejted. A szerelmeket, a csalódásokat, az örömöt, a bánatot, a jó cselekedeteimet, a szégyenletes tetteimet... Ha ezeket mind magamban tartom, akkor idővel eltűnnek az emlékeim. Aztán én is eltűnök.

A boldogtalanság egyik kulcsa a tucatnyi elvárás. Elvárások a világ, és mások felé. A fejekben megszülető "ilyennek vagy olyannak kellene lenni" mondatok... elvárt érzések, tettek... mert míg az elvárt dolgokat hiányolod, addig észre sem veszed az apró, de hatalmas csodákat, amit a világ és mások nyújtanak feléd... ne várd el, hogy süssön a nap, ne essen az eső.

Életünknek vörös betűs napjai azok, amelyeken olyan emberekkel találkozunk, akik lelkesíteni tudnak, mint valamely hatásos költemény, olyanokkal, akiknek kézszorításából őszinte rokonszenv érzik, akinek édes és gazdag kedélye a mi sóvárgó és türelmetlen lelkünkbe isteni megnyugvást lehel. A sok baj, izgalom, fáradság, amiben majdnem elmerültünk, eltűnik, mint valamely kellemetlen álom és fölébredve új szemmel nézzük, új füllel hallgatjuk Isten valódi világának szépségét és összhangját. Azok a komor és lehetetlennek látszó dolgok, amelyekkel minden nap találkozunk, egy pillanat alatt derült reménységgé változnak át.

Az igazi párbeszédben mindkét oldal hajlandó változni.

A hegyek, a folyók, az erdők, a virágok, a szeretett személy - ezek az élet igazi csodái. De ha megengedjük magunknak, hogy elvesszünk a múlt szenvedéseiben vagy a jövő miatt érzett félelmekben és aggodalmakban, nem leszünk képesek itt és most észrevenni ezeket a csodákat.

Minél tágabb a lelkem és minél szabadabb, annál több az ismerősöm is. A saját páncélomtól kellene megszabadulnom először, ha igazi barátokra vágyom.

Megtanultam, hogy a szerelmi bánat legkisebb a világon.