Meddig bírod majd, a viharban most el ne tévedj,
Van kiút, a bezárt szív, míg nyughatatlan,
Álmodj úgy, most fedezd fel, mi a lelked mélyén
Lángra gyújt, Csak fogadd el, és élj pont úgy.

A megérzés képessége nem helyettesítheti sem az értelmünket, sem a tapasztalásunkat, de igen nagy segítség lehet.

Milyen csodálatos lehet naponta örülni egy meglepetésnek, amellyel az új, előre nem látható jelen ajándékozza meg! Az örök, mindig megújuló jelen.

Nem tudjuk meg, kik vagyunk, ha nem akarjuk megtudni, kik leszünk.

Van esély a tisztánlátásra, ha képesek vagyunk eltekinteni a magunk zárt horizontjától.

A lényeg, hogy az ember természetesen,
bölcs megnyugvással élje meg
A boldogságot vagy a boldogtalanságot is akár,
Érezzen, mint aki néz,
Gondolkodjon, mint aki megy,
S amikor örökre lehunyja szemét, jusson
eszébe, bár meghal a nap,
De a napnyugta gyönyörű, és szép az
éjszaka is, mely rákövetkezik...
Így van, így legyen...

Mindenféle érzelemmel találkoztam. Meghallgattam a kínból fakadó sikolyokat és a hahotákat. Minden, ami emberi, nyitva volt számomra. Mindent éreztem és értettem egyszerre. A világ elmékkel volt benépesítve, melyek mindenféle szélnél gyorsabban örvénylettek, menedéket és szabadulást keresve a változás kényszere elől, élet és halál dilemmája elől - célt, biztonságot, örömöt keresve; megkísérelve, hogy értelmet adjanak a rejtélynek. Az emberek mindenütt kavargó, elkeseredett keresésben éltek. A valóság soha nem felelt meg álmaiknak, pedig a boldogság ott volt a közelükben - ott, ahol soha nem keresték. És mindennek forrása az emberi elme volt.

Semmi sem korlátozott - sem a források, sem más. Csak az emberi elme teremt korlátokat.

Még nem találod meg, de így jutsz hozzá egyre közelebb. Aztán: odafigyelsz mindenre, ami körülötted történik. Figyelsz a fákra, madarakra, emberekre, ez nagyon fontos. Mindig figyelned kell, hisz nem tudhatod, honnan, mikor érkezik jelzés számodra, ami az útról tudósít. Különösen azt keresd, ami szép, tiszta és egyszerű!

Látod, itt a baj. Átmentél úgy az erdőn, hogy szinte semmit sem figyeltél meg. Nem gyönyörködtél, nem örültél. Persze tudom, siettél ide, ez a cél lebegett előtted, nem értél rá, ezt akartad mondani ugye? Az emberek nagy része is így siet át az életen, mint te az erdőn. Nem lát, nem hall, csak siet, célba akar érni. Esetleg, mint te, meg akarja tudni, mi a feladata. És ha én most, hogy ideértél, azt mondanám, hogy nincs itt semmiféle feladat? Hogy a feladat éppen az lett volna, amit útközben láttál, hallottál? Mit szólnál ehhez? Vissza nem mehetsz, elölről nem kezdheted, mitévő lennél, mondd?

A csoda csak arra talál rá, aki képes meglátni azt.

A figyelő fül oldja meg a mesélő nyelvét.

Gondolataid olyan mágneses jeleket bocsátanak ki, amelyek a nekik megfelelőt vonzzák be hozzád.

Hanem én azért mégis azokat irigyelem, akik úgy elmenőben megsimogatják a hűvös márványoszlopokat, mivelhogy szép bennük az erezet. Akik rajta felejtik nézésüket egy üde lóhere-levélen, amely maga a tökéletesség. Akik nem sajnálják csudálkozásukat pazarolni a bomló fák alatt, mert itt érzik meg az élet értelmét, akik olykor kiállnak este, hogy lássák a csillagokat, ha nem is jár közöttük műhold, hiszen mégiscsak csudálatos, hogy a roppant tereken s időkön átsüt mindig az igazi fény, mint kusza tetteink között a remény s a hit.

A gyógyítás nem az orvostól, hanem a természetből ered. Az orvosnak tehát nyitott elmével a természetből kell kiindulnia.