Ha senki sincs a környéken, aki hallhatná, amint egy több millió tonnányi dühös elefánt pörög alá az égből, akkor - filozófia értelemben - hallatszik az egyáltalán?

Minek olvasok, miért olvasom el újra például ezt a könyvet is, amikor pedig tudom, hogy már igen hamar halvány emlékem sem marad róla? És egyáltalán, mire jó még bármit is tenni, ha minden semmivé foszlik? Minek élni, ha mindenképpen meghalunk?

Testünk alá van vetve az égnek, az ég alá van vetve szellemünknek.

Akár létezik isten, akár nem, akár beszélt hozzánk, akár nem, az emberek erkölcsi kötelességei mindaddig ugyanazok lesznek, amíg a rájuk jellemző természetük megmarad, vagyis amíg érző lények lesznek. Van-e szükségük az embereknek istenre, akit nem ismernek, van-e szükségük láthatatlan törvényhozóra, titokzatos vallásra, képzeletbeli félelmekre annak megértéséhez, hogy minden túlzás nyilvánvalóan a vesztüket okozza, hogy saját fennmaradásuk érdekében tartózkodniuk kell e túlzásoktól, hogy önmaguk megszerettetése végett jót kell tenniük másoknak, hiszen ha rosszat cselekednek velük, akkor szükségszerűen magukra vonják bosszúvágyukat és haragjukat?

A szó szoros értelmében mezítelen valóságukban senki sem szemlélheti a dolgokat. Amely napon ez megváltozik, az a világ végének, a végső kinyilatkoztatásnak a napja lesz. Addig is a valóság hű észlelésének tekinthetjük, ha sejtelmes árnyékok között legalább a világnak mintegy vázát... felismerjük. Sokan, talán az emberek többsége... szavait, véleményét követi valaki másnak, alvajáróként kél át tulajdon életén, s lázálmától nem lát meg semmi mást. Amit pedig lángelmének nevezünk, nem egyéb, mint valakiben megnyilatkozó fenséges hatalom, mellyel rést hasít e képletes ködön, s azon általtekintve a valóságnak egy-egy új, hiteles részletét fedezi fel, míg maga fogvacogva áll mezítelenül.

Nem mondható ki, hogy semminek nincs értelme, hiszen ezzel egy ítélettel szentesített értéket állítok; s azt sem mondhatjuk ki, hogy mindennek van értelme, mivel a minden szónak számunkra nincs jelentése. Az irracionális határt szab a racionálisnak, mely a maga részéről megszabja mértékét. Valaminek végül is akkor van értelme, ha az értelmetlenség szintjén hódítjuk meg.

Közönséges halandó sem mérheti fel ép ésszel létezésének értelmét. Egy idő után egyszerűen csak el kell fogadni, hogy vagyunk. Képtelenség megfejteni, hogy mi okból. Elméleteket persze gyárthatunk, de bizonyíték sosem lesz rá.

A pillangóhatás elmélete szerint a pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán tornádót idézhet elő a másikon. Ha jól belegondolunk, hatásait tekintve minden lépésünk akár hamis is lehet, és minden megnyilvánulásunk akaratlan következményekkel járhat.

Kérdések mindig is voltak, és lesznek. Minél több a válasz, annál több lesz a kérdés. A túlélés elengedhetetlen feltétele, hogy néhányukat hagyjuk megválaszolatlanul.

Ki állíthatná, hogy az idő valóságos, csak azért, mert vannak óráink, hogy mérjük? Ki mondhatná meg, hogy minden pont ugyanabban a tempóban halad-e előre? Talán minden hátrafelé vagy oldalvást mozdul.

A gondolkodó ember általában azzal tölti az idejét, hogy a dolgokról kialakított képet az új tényekhez igazítja, amelyek meghazudtolják.

Valamennyi ember közül a filozófusok érzik meg legnehezebben az isteni igazságot, mert ők a gyenge földi értelemmel keresik az Istent, nem pedig a hívő és mindent magába foglaló szívvel! Ha az ember meg akarja találni az isteni titkok értelmét, de megfeledkezik mennyei eredetéről, és csak a sárban keresgél, hogyan is emelkedhetnék fel a lelke, és miképpen is juthatna el a megértéshez és a megbékéléshez?

Az ember önmaga célja. Ő maga az egyetlen cél.

Csak az számít, ami biztos, amit nem tagadhatok, amit nem vethetek el. Tagadhatom énemnek azt a részét, melyet testetlen sóvárgások éltetnek, de az egység vágyát, a megoldás szomját, a világosság és az összefüggés követelését nem tagadhatom. Mindent cáfolhatok a világból, mely körülzár, nekem ütközik és elsodor, de a káoszt, a véletlen önkényét, az anarchiából születő isteni egyenértékűséget nem. Nem tudom, van-e a világnak önmagán túlmutató értelme. De azt tudom, hogy nem ismerem s egyelőre nem is ismerhetem meg ezt az értelmet.

Idegenül állok a világban, egyetlen fegyverem a gondolat, mely minden állításával önnön létét tagadja - az hát a sorsom, hogy ne gondolkozzam, ne éljek, ha békét akarok, hogy hódításvágyam mindig áthághatatlan falakba ütközzék? Az akarás mindig paradoxonokat vet fel. Minden úgy van elrendezve, hogy megszülessen a posványos nyugalom, melyet a szellem renyhesége, a szív szunnyadása vagy a halálos beletörődés biztosít.